ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

I.

Elhagytak. S talán nem is voltak soha.
De arcuk lelkembe vésve lángol.
Megkövült szavak a számból:
egyszer borostyánként lábuk elé görögtek.
Semmi nem is történt. Nem láthattuk egymást
talán az egészet csak én képzelem.
Csak a nincs szólít meg, mint a vonatkürt -
hogy indulni kell, veled, vagy nélkülem.
Ha semmit nem adtam, tán kaphattam valamit.
Tán több lettem, vagy jobb, vagy gazdagabb.
Az árnyékok velem szédítőn mozognak -
mi bennem világlik, mindig az az igazabb.
Hol vagy? - kérdezném, de nem-léted áthat,
csak az álmok zizegnek telet a tavasznak:
belém csak Isten. Csak Isten láthat.
Végére jártam az ostoba szavaknak.
Elmúlt percek ingáján hintázva
csak a falamba vésett arcokra gondolok.
Néha látni, hallani vélek, de süket és vak vagyok,
ha félek nekiindulni minden éjszakának.
Vándorként, egyedül, néha meg-megremegve
nem súgom remélve a bokornak, a fának,
hogy nézd: megtörtént, és ezt senki nem veheti
- talált ajándék - vissza tőlem.
Minden a csendet még holnapig remegi,
és én visszagondolok a kedves árulókra.
Eltűntetek. A hiány fáj. Fájdalmam gyógyír.
Sosemvolt arcok bocsátanak áldást a zokogókra.
Nem voltál. Nem leszel. De bennem lehettél.
A világvége szólt talán a rádióban.
Mosolyod bennem borostyánná fagyott,
s így adhatta át magát az örökkévalónak.
Velem vannak, s lesznek, ha mind is elhagyott.
Arcok kövülten a falamba vésve -
ennyi maradt, ennyi maradhatott.
Meggyötört szavak gyengülten, megkésve -
de némaságuk ereje nektárként átitatott.

II.

A néma csend úgy fáj, ha egybegyűl,
s te kihűlt helyed helyének átadod.
Így vagy szép, hogy titkod gyógyír lehet:
képzeld képed tőlem magad helyett megkapod.
Nevess, ha hideg csípi a kezed,
nevess, ha kráterré hűlt lábnyomomban jársz.
A világ olyan kegyetlen, súlytalan
hogy könnyű percek tűnő áradásában
magányosan állunk, és megfullaszt a nyugtalan
vágy, hogy a halkuló időben, avar száradásában
megismerhessük múló magunk.
Nyár volt, ősz van, tél, már nem is tudom.
Egyedül járok. Nem messzire. Falaimban az arcok
néma, izzó sötétsége – az egyetlen fáklya kihűlő utamon.
Magány nélkül nem is érthettem volna soha, ami van:
elképzelt világom. Áldalak, mert kásás pocsolyákban
rád, s így magamra láthatok – és minden hangtalan,
ahogy az őszt karomba emelem és elringatom,
s hangjaid hangommal harmóniává homályosulnak:
ami sosem volt, soha el nem hagyhatom.
Néma csend, pályaudvar, oktalan állomás,
s a szél zúg, vagy a nincs, nem tudom – csak remegek.
Ha csendben maradok, csak az lehet vallomás:
hangom világgá nő bennem – utas csak így lehetek.
ami sosem volt, soha el nem hagyhatom.

III.

Vonatkürt száll a nincs hangján felfelé,
felér és Istennel farkasszemet néz.
Ő hallgat, s fekete, üszkös lábai elé
ernyedten lelóg a föld felé a kéz.
S ahogy a világon még átfut egy halál
- idegen házakon idegen moraj -,
a láng még fellobog, a füst: borostyán – megáll,
ahogy a csend az óriási kandallóba mar.
Nem kell már melegség. Kegyetlen szemetek
délibáb tükörként reng szemeim előtt.
A vonat zakatol, szeretek, nem szeretek,
Nézem, ha gurul a hold, vagy a napot, felkelőt,
és mindvégig épített váramban maradok,
míg síkságok váltanak meg felgyülemlett púpokat,
s egyik évezredből a másik felé haladok.
A tájat taszigálják manók kezei
fáradhatatlanul ablakom előtt.
Belőlem is vérzenek a világ sebei,
elárulok barátot, elárulok szeretőt,
s észre sem veszem, ha kályhámban a láng
egy világ elmúlását rekedten köhögve
felemelt ujjakkal elhíreszteli –
holnapig táncolj a hidegben örökre.

IV.

A harmadik napon feltámadott,
sebei széppé tették meggyötört kezét.
A jégen állok, a rádióból világvége szól,
nézem a neoncső közömbös szemét,
borostyán fagy meg félúton örökre,
pályája ívét a kozmoszba marva.
Neonfényben cseppekké vált életek
lesznek kéreggé két kezemben tartva.
Ő fényt ad a láng helyett,
és a végtelen fehérségben
felétek siklom, míg elveszek,
elképzelt, imádott, vakító angyalok:
s ti ugyanolyan távol kérdéseket remegtek,
míg a nincs hangján vonatkürt vágja ketté a fagyott
titkokat altató világot, s szemeteknek
lángot ad a semmi, lángot az az űr,
és a jég alatt elmosódva tisztábban ragyogok -
egy csillagtalan, végtelenül fáradt térben –
Meghalunk? ………………
Minden változik. Örökké lehettek: elhagytatok.

V.

A vibráló éji fényekre nézek:
remegnek. Ők is félik a sötétet.
Pontokká válva lógnak végtelen térben,
így lebeg odavetve a létben a lélek.
Messze vannak, s mi az ablak előtt ábrándozva állunk:
véletlen mintákat fest az életre halálunk.
__________
2005. X. 29
Prága