Ajtók
Ennyi hát.
Kis időre
csillapult fejemben
az orgonaszó,
s míg Bach
agyamnak dőlve
egykedvűn hallgatott,
logikus gondolatok
egész hosszú sora
vérzett el valami rózsaszín
háborúban.
Nem rajzolok köréd
új dimenziókat,
talán nem is értenéd,
nálam másképp
susog a fű.
Nekem természetes,
hogy apró kockákra
esel szét,
mikor elmész mellettem ,
aztán magam elé veszlek,
és kiraklak magadból
megint és megint.
Míg felismerlek majd
idegenekben is.
Köszönés.
Lustán megfolyik az üvegen.
Nálam sietve összepakolja magát
a rend.
Te indulsz, pedig én jövök
messziről,
és nem hiszem el, hogy máris
menni látlak… magammal.
Illatodba gabalyodott
lélegzetem
loppal araszol
utánad,
ennyi hát.
Kicsit fuldoklom.
Nálam másképp susog a fű,
nekem természetes,
hogy egyszer
kiválsz majd szavaidból
észrevétlen,
s akkor
lényegtelen lesz
az is,
amiről hallgattál,
és én nem beszéltem.
Elkent, szürke burkok,
- magamban forgattam egyre a neved –
önmagán túlmutató
lélektelen jelrendszer,
szerény információhalom,
nélküled.
Mert végül elhallgatsz majd
te is,
hiába keringsz
most mindenütt.
- Nagy Horváth Ilona alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges