„Lángot ki lehel?”
Ki dönti el, a színpaláston
feketébe, vagy narancsba
mártson-e festő éledő ihletet,
és ki feszít majd műtermében
hó-tiszta vásznat, gyolcsára vágyat,
és ki kínál pőrén a tenyerébe
lágyan simító ecsetet?
Ki bújik szívedhez, melegre vágyva,
„Lángot ki lehel deres ágra,”*
ha egyszer mind megfagyunk?
Ki mondja meg - ha meg lehet -
hogy miről írjanak verseket
lángszívű költők, és könyörgő
imát szenvedőkért, hálaéneket
kegyelemért, és altatódalt majd
ki dalol? Esténként ki lesz, ki átkarol
szelíden szendergő gyermeket?
Mondd, ki? - ha anyaként
te már soha nem teszed?
Talán a színes álmokon
minden vajúdó hajnalon
halál születik, ha felsír egy kisgyerek?
Nem, nem, az nem lehet!
Meghalni, eltűnni nyomtalan
a földi sorsból, haszontalan’
már soha, soha nem lehet
annak, ki élt, és adott is életet!
A halál talán csak állomás
létünkben, misztikus, nagy változás,
örök életünk nyomában nyíló
végtelen,
mindenség-adta szerelem.
*Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
- gosivali alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges