ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

„Kezet fogván, térdet hajtván
jer, menjünk a táncba!”
(Mátrai kódex 1670 körül)

Őszintén szólva, nem az én évem az idei! Csak a népdalok keserveivel lehetne hűen leírni, mennyire nem az! Volt ebben az esztendőben már minden: leginkább bánat… S nagy felismerések is barátságokról, kapcsolatokról, művészetről és az internet világáról is. Ha valaki egy adott korban él, azt sem tudja feltétlenül kizárni, de abban már nem vagyok biztos, hogy elébe is kellene állnunk, ahogyan Cymbeline, Britannia királya tette ezt.
Szilárdnak, nyugodtnak, tisztának, nyitottnak maradni talán még nagyobb próba, mint a barátság, a hűség, a szerelem.S a lélek mélyéig hatoló belső parancsolat is egyben.
Ki-ki önmaga dönti el, mit akar kezdeni önnön belsejével, kinek akar megfelelni, s haladhat-e ezáltal mélyebben személyiségében, vagy sodródik az árral, s összedől Ő is, mint megannyi otthon ebben az országban.
Rombolni mindig egyszerűbb dolog, mint felfelé építkezni. Könnyeden eladjuk lelkünket a netnek, valami hirtelen eszmének, s nem gondolunk bele abba, hogy mennyi minden suhan el mellettünk. Leginkább az idő gyorsvonata. S ha nem vagyunk elég türelmesek önmagunkhoz, az éveket hiába csomagoljuk ostyába, keserűek maradnak, akár a kinin, noha gyógyítaniuk kellene.
Furcsa telünk, tavaszunk volt, s a nyár sem hozott sokkal naposabb, fényesebb dolgokat. Néha a trópusi esőerdőkben éreztem magam, máskor meg a végtelen orosz zima hasogatta a ház előtt álló kocsim karosszériáját, s az én kedélyállapotom is… Arról nem is beszélve, hogy a fél tetőm levitte a szél, de még mindig itt maradt vigasznak, hogy nem abban a házban élek… Most a gaz szaporodik, de hősiesen küzdünk vele, csak néha elgondolkodom azon, nem lenne-e egyszerűbb újra elköltözni?! Mert a tél kellős közepén még ezt is megtettem… Hirtelen egyedül maradtam… Elegendőnek véltem egy kisebb otthont, hiszen nem gondolom, hogy a jövőben bármi is másképpen alakulhatna, de az esélyét ennek sem zártam ki.
Érdekes módon nekem az évszakok változása mégis a szabadság érzését hozta el. A felhők kékje éppúgy, mint a zivatarok lilája, az égzengések csipkebokor tánca varázsos emlékeket idézett fel a családról, összetartozásról, noha Szeretteimmel már csak a temetőkben vagyunk ismét együtt. Ők is szétszóródtak.. Akik életükben nem egymásnak teremtettek, most több száz kilométerre pihennek otthonuktól, s tőlem is, mert ezt kívánták utolsó pillanataikban.
Nem is tudom, mit hagyott meg nekem az emlékezeten kívül az utolsó esztendő?! Leáztattak, feltörték a kocsim, a pincém, az emailcímeim, a honlapjaim, az iwiw-em, s elég beteges is voltam…
Ha intézni kellett valamit, csak én tudtam megtenni. Ráadásul még mindig törvényes élettársa vagyok valakinek, akitől végleg elváltak útjaink… A Lányom Pesten, féltestvére Németországban, a nevelt Lányom hol itt, hol valahol beláthatatlan távolságban, egyetlen húgom leginkább családostól szintén Pesten, néha Balatonalmádiban, Horvátországban és Bécsben… Nincsenek távolságok, csak kapcsolati hiányok, akár mérnöki precizitással vektorálisan is…
Talán ezért menekültem szabad időmben az internet világába. Egyre kevesebb színházi előadást néztem meg én, aki nélkül valaha a függönyt sem lehetett fellebbenteni, s ugyancsak ritkábban mutatkoztam a Modemben is, s nem nagyon vettem fel a telefonjaim… Anyák napja volt talán a legmegrázóbb Azoknak, akik hívtak, de nem mentem el! Évek óta elég sok karitatív szervezetben vállalok önkéntes munkákat. Belső parancs. Empátia. Semmi más.
Most azonban tombol a nyár, s erőt szeretnék én is meríteni az őszhöz, a télhez, önmagam útjainak kereséséhez, ezért 3 hétig itt hagylak Benneteket!
Nem viszek laptopot sem, s csak egyetlen mobiltelefon lesz nálam a háromból…
Gondolkodnom, olvasnom, pihennem kell nekem is ahhoz, hogy aztán szétoszthassam, amit megtapasztaltam. Szeretném megélni a gondolatok és terek tágításának és szűkítésének lehetőségeit; el akarok merülni a misztériumok világában, érezni szeretném a szimmetriát és az asszimmetriát, hogy ne szakadjak széjjel, s hogy személyes életemben is megtapasztalhassam a dolgok legoptimálisabb konstellációját, mert úgy vélem, valahol megbicsaklott valami, ami fontos, ami egyszeri, s ami én vagyok…
Mert mostanában másképpen tükröződik nekem is a kor szelleme, másak a kálváriáim, elleptek pietàfájdalmaim, noha színházi nyelven szólva ez csupán a reálszituáció megdöbbentően önálló élete abban a művészeti ágban, ahol az alkotó és az alkotás tárgya ugyanaz. Diderot ezt színházparadoxonnak nevezte, én meg azt gondolom, jövő hét végén, ha lesz alkalmam, megnézlek Benneteket egy internet kávézóból, mert hiányozni fogtok!

PS: Még holnap vagyok!

M. Fehérvári Judit