ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Tóbiás, a családját ért tragédia után teljesen összeomlott. Ott hagyta a munkáját, csak tekergett, ténfergett az utcákon, s a kocsmákat járta ameddig a pénze futotta, s miután az utolsó peták is odalett, eladogatott mindent a lakásból. Mikor már semmije sem maradt, elkótyavetyélte a lakást is. Nem sokat kapott érte, mert nagyon elhanyagolt állapotban volt, meg a vevők is úgy kihasználták, ahogy nem szégyellték. Az utcára került a szó szoros értelmében. A városban nem talált olyan csendes zugot, ahol meghúzhatná magát, s ezért egy közeli tanya adott valamelyes otthont számára. Amikor koldulni beoldalgott a gazdához, az megkérdezte, hajlandó lenne-e dolgozni is, ha enni kap? Vállalta.
Az istálló sarkában kapott egy kuckót, hevenyészett válaszfallal elrekesztve az állatoktól. Etetett, itatott, istállót takarított, s ezért kapott reggel egy csupor tejet meg szelet kenyeret. Az ebéd inkább korai vacsora volt – ilyenkor meleg ételt adott a gazda: levest, főzeléket, néha valamennyi húst. Ez éppen elégnek tűnt éhenhalás ellen, de hogy munka kedve is legyen estére kapott egy kupa hitvány lőrét, amit bornak tituláltak kis túlzással.
Évekig tartott ez a helyzet, csak esténként kívánt volna egyre többet, s hogy Tóbiás ne panaszkodjon, a gazda megkétszerezte az adagot.
Szállása, kosztja, bora megvolt, s ruhára sem kellett gondot fordítania, mert a gazda levetett gönceit viselhette, s hogy toprongyos, toldott-foldott ruhákban járt, ki nézte?
Eleinte, mikor munka végeztével a kuckójában a borát szopogatta, sokat gondolt a családjára. Autóbusz baleset áldozatai lettek. A felesége és a húszéves fia. A szülőfalujukba utaztak, hogy halottak napjára tegyék rendbe a családi sírt, s borítsák fenyőágakkal, a helyi szokásnak megfelelően. Úgy volt, hogy Tóbiás másnap megy utánuk. Megkönnyezte minden este a tragikus emléket, de mire az ital elfogyott a bánat is tompult, s reggelig ájultan aludt. Elhanyagolt állapotán nem javított a bozontossá nőtt szakáll, s az elhanyagolt fésűt nem látott haj sem. Ahogy mondani szokták, a szülőanyja sem ismert volna rá ilyen állapotban.
Az a helyzet, hogy egy idő után, már nem csak este iszogatott, hanem napközben is, mert ameddig a gazda távol volt, megdézsmálta a pincében őrzött italokat. Pálinkát is talált egy korsóban, s borokat bőven.
Várható volt a teljes lezüllés, a szinte állati sorba süllyedés. Az állatokat még ellátta, de azon kívül csak vegetált, illetve kába, fél öntudatlanságba süllyedt. Gyors léptekkel haladt addig a pontig, ahonnan már nincs visszaút, csak a temető…
Még ez a nyomorult élet is még rosszabbra fordult. A gazda egyik napról a másikra meghalt. Reggel még megfejte a teheneket, s éppen szűrte meg a tejet a nagy diófa alatti asztalnál, mikor összeesett, s mire Tóbiás odafutott hozzá már nem élt.
Kiszaladt az országútra, hogy üzenjen a mentőknek, s a rendőrségnek, de hiába integetett az elhaladó autóknak, egy sem állt meg a toprongyos alaknak. Aztán egy traktor mégis csak lefékezett, a traktorista régebbről, látásból ismerte, s kérdezte is, hogy mi a baj? Tóbiás elmondta, hogy mi történt, s a traktorista megígérte, beszól az orvosnak, s a rendőrségre is, Tóbiás csak menjen nyugodtan vissza, s vigyázzon a házra. Jobb, ha a kuvaszokat is elengedi, mert hamar terjed a hír és jöhetnek a lopni, rabolni akarók.
Jöttek a mentők, a rendőrök, a rokonok, bár igen távoliak, s a halottszállítók. A rokonok mindent megnéztek – a szobákat, szekrényeket, fiókokat, istállót, kertet. Tóbiás a csűr sarkánál kuporgott, s ijedten nézte a nagy jövésmenést. Valaki aztán észrevette, s kérdezte, kicsoda is tulajdonképpen. Mondta, hogy ő gondozza az állatokat. Tovább nem is törődtek vele, egyedül Jolán, a gazda unokaöccsének a felesége kérdezte meg, evette-e ma? A negatív választ hallva, hamar beszaladt a konyhába és leszelt egy nagy karéj kenyeret, s megkenve zsírral odaadta neki. Este a társaság elment, senki nem óhajtott ott éjszakázni.
Másnap a hivatalos ügyeket intézték, s nem ment senki a tanya felé. Két nap múlva ott találták Tóbiást az istálló ajtaja előtt üldögélve. A szemeiben rettenet ült, s a kezével valami láthatatlan dolgokat hessegetett. Nem válaszolt, ha szóltak hozzá, csak azt motyogta „hess, beste férge, hess!” Többszörös rákérdeztek, végül kimondta, hogy denevérekkel hadakozik. Kihívták neki a mentőt, s közben megetették, megitatták. Az ételt elfogadta Jolántól, aki két nappal ezelőtt is enni adott neki, de a vizet kiköpte – mást akart inni.
A mentősök pillanat alatt megállapították, hogy alkoholelvonási baja van, s vitték is a detoxikálóba. Sokáig maradt a kórház lakója. Először az intenzív osztályon kezelték, majd sokáig a belgyógyászaton kúrálták a máját, szívét, hasnyálmirigyét, s utána az utókezelőben próbálták visszaadni emberi formáját, mert annyira lefogyott, hogy a bőr rászáradt a csontjaira…
A tanyát közben felszámolták, ahogy modern szóval mondják. Szóval elosztották, ami volt, s amit nem lehetett azt eladták. Még az épületeket is lebontották, s az építőanyagokat mire számba vették volna széthordták ismeretlenek. Néhány hónap elteltével már nyoma sem maradt, s csak a bozót közötti néhány kő emlékeztetett a hajdani épületre.
A kezelés lejártával Tóbiást hazaengedték a kórházból.
Sokáig nem találkoztam vele, talán évek is elteltek mikor újra láttam. A reggeli kávémat meginni mentem be a büfébe, és ott állt az asztalnál, előtte nagy pohár szódavíz és egy csésze gőzölgő fekete. Engedélyt kértem tőle, és én is odavittem a kávémat. Beszédbe elegyedtünk. Csöppet sem volt szófukar, és elmesélte mi mindenen ment keresztül a kórházi kezelés után. Se rokona, se lakása nem volt. Ott állt suhogó egyedül a polgármesteri hivatal előtt, ahova letették a mentőből. Emlékezett arra az asszonyra, Jolánra, aki kétszer is enni adott neki ott kinn a tanyán. Megkereste és szerencsére otthon találta Jenővel, a férjével együtt. Nem fogadták ugyan kitörő örömmel, de megengedték, hogy a nyári konyhában meghúzza magát. Azzal hálálta meg a szívességet, hogy rendbe tette a kertet, gyümölcsöst, hisz alapmestersége a kertészet-szőlészet, s így hasznos munkát végzett az alkalmi ismerősöknél. Végre egyenesbe jött az élete, még munkát is kapott a városi kertészetnél, előbb próbaidőre, de mivel jól és megbízhatóan dolgozott véglegesítették. Így azt végezhette, amit szeretett, és amihez értett.
Alkoholhoz azóta nem nyúlt, hogy bekerült a kórházba. És tartja is immár két éve. Ezt tőle tudom, akkor reggel mesélte, amikor találkoztunk a kávé mellett a büfében. Még azt is elmondta, hogy heti rendszerességgel itt szokott találkozni néhány sorstársával. Beülnek a sarokasztalhoz és elpanaszolják egymásnak a bánataikat, sérelmeiket, s ha van, a sikereiket is. Ha valaki közeledett, átváltott a beszéd a termésre, időjárásra vagy a friss pletykákra. Senkire nem tartozik az életük – vallották, csak saját magukra.
Kérdeztem, részt vehetnék-e én is egy ilyen „összejövetelen”? Nem zárkózott el a kérés elől Tóbiás, de meg kellett ígérnem, hogy nem szólok egy szót sem a beszélgetés alatt. Egy árva szót sem!
Mégsem került sor erre a találkozásra – Tóbiás súlyos májelégtelenséggel kórházba került és onnan már nem jött vissza…