Őzlábgombák
Lágy fények lebegtek felettünk
a délután meztelen tenyerén.
Szellő simított testünkön vágyón.
Ketten voltunk és az őzlábgombák.
Arcod kipirult, csak feküdtünk
és ringatott a szomjas fű.
Suttogásunk halkan bújt
a kalászok tornyai közé.
Férfiakról beszélgettünk,
felhőkbe rajzoltuk arcukat,
te egyet, én háromét
- mert egy nőnek három kell -
s a kacagás szétgurult a mezőn,
mint füstös üveggolyók,
és hosszút hallgattunk mindről,
kiknek képei ráncosra
foszlottak odafent.
A könnyek után mohón
kapott a felröppenő por.
Miért teremtett férjeket Isten,
miért nem csak szeretőt,
ki úgy csókol, ahogy az alkony
hozzám simul, ahogy a sötét
vigyáz rám, mint a hold teszi mindig?
Pajkos őzlábgombák nevettek.
Az est testével takaróztunk,
cinkosan kacsintottak a csillagok
és a füvek értették minden szavunk.
- Blues alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges