Őszi anzix
Aznap éjjel valami utcai karnevál
forró vörös tömegében viaszként megolvadva
sodródtam ezernyi maszk és izzadó test között
egy ismeretlen cél felé.
A vad zenével dobogott együtt a szívem,
mellek himbálóztak a rengő basszusokra.
Fölnéztem, de a füsttől nem láttam,
sötét van-e már. Testek nyomódtak az enyémhez,
és én másokéhoz. Az utca szélén, egy gyertyáktól
világló ablakokkal néző bérház szemében
megláttam egy alakot jelmez nélkül,
és hirtelen
minden elnémult bennem.
Valami visszatért:
kis féltve őrzött pillanat-kincseim kaptam vissza,
amiket vigyázni próbáltam lángoló években,
de aztán tarka mozaikom darabjait
egymás után veszítettem el.
Visszakaptam mindet ezen
a fénypászmás éjjelen,
ha kéretlenül is.
Nem szabadott hagynom,
hogy a vonagló testek
tovább sodorjanak.
Biztos voltam benne, hogy ő az.
Láttam a szemét.
Vissza kellett fordulnom -
hozzá. Már annyiszor
mentünk el egymás mellett
ezer alakban
a Dunaparton.
Régi elszalasztott lehetőségek
fölött bánkódtunk -
egyedül voltunk végtelenül -
magányosan a sokaságban.
Nem néztünk egymásra,
de ha mégis, akkor sem
láthattuk egymást.
Fájt minden újra kibírhatatlanul:
reggelre elfeledve
nyargalni évről évre,
aztán egy napon
dolgavégezetlenül,
egy ugyanolyan nap után,
amikor nem találtunk másokra,
észrevétlen
meghalni...
Mardostam magam,
s már nem emlékeztem, miért.
De most mnden kincsem visszakaptam
ezen a fénypászmás éjjelen.
Átverekedtem magam a tömegen
és csak akkor éreztem,
hogy elveszítettem mindent,
ami régen fontos volt nekem,
és amit féltem elfeledni.
Újra fiatal voltam,
újra az enyém volt
minden fény-érzés, árnyék-hangulat,
újra úgy tudtam volna
végigmenni bármelyik este
a Ferenciek terén,
hogy élvezem, mennyire fájok,
és hogy ezt senki nem tudja,
hogy egyedül vagyok,
és hogy a sárga fény a sarok mögül
ha rám néz,
olyan boldogsággal tölt el,
mint valamikor régen.
Újra úgy éreztem, bennem lesz kinccsé
az, amit csak képzelek látni,
az illat, a hangulat, a tánc,
csak én érzem ezeket a földrengető
fiatal fájdalmakat, a világot olyannak,
titokban mint amilyen,
valóját, mit csak pórusunkon érzünk tavaszi délelőttökön,
vagy megfoghatatlanul ismerős illatokban
a fényt olyannak, amilyenné született,
és csak én érzem a soha valóvá nem váló
lehetőségeket termések ejtőernyőseiként
táncolni a levegőben.
Megélek földöntúli világokat,
és álmaim gyökerévé simogatom a világot -
újra szemembe érkezhetnek a színek,
idegen arcokba sorsokat képzelhetek,
és észrevesszük a színek, a formák,
a hangok erdejében egy borzasztó karneválon
az igazán fontosat,
amit minden kamasz megél -
a szabadságot, a vágyat, istent a szerelemben,
a titkot, amit észrevétlen elfelejtünk...
Hogy arcokba fázós éjjelente
közös életeket képzelve teremtők lehetünk -
minden soha valóra nem váló gondolat
születésekor létrejön egy világ,
ahol minden álom igaz,
és mi - mert belőlünk született,
értjük és érezzük és látjuk ezt a világot,
és ezért olyan szép, olyan minden,
amikor fáj a magány, amire mindannyian ítéltettünk.
Fáj, mert nincs, és szép: mert valahol biztosan létezik,
ha bennünk festi lélekké a szívet. -
ilyen naiv, kamaszos gondolatok kergették egymást,
majd illantak el másoknak adva át helyüket
a lármás éjszakában.
Már sok éve nem éltem igazán ezen a szörnyű éjjelen,
de most újra meghalni vágytam, ha egy
sárga papírlampion rám világított -
éreztem a csodálatos magányt, amit csak néhányan,
kiválasztottak érezhetünk.
A kavalkádban az igazán fontos dolgokat,
miket csak néha veszünk észre,
én akkor hosszú évek után újra észrevettem -
megláttam múltam egy darabkáját
jelmez nélkül, egy gyertyától világló
ablakban állni, és újra úgy éreztem, minden billegő
kristálymécsesem a kezembe foghatom
és most már örökre megtarthatom:
újra éreztem a szerelmet,
újra szerelmes voltam
a fájdalomba,
a magányba,
a szerelembe,
és élveztem a gondolatot,
hogy talán már nem találom ott
az ablak mögött ismerős alakját,
és soha többé nem láthatom.
Szembefordultam az izzó sokasággal.
Már nem tudtam, nappal van-e még, vagy éjjel,
pedig még csakéjfélre járt. Egy pár nemtelen
Dalí festmény megelevenedett
szörnyszülöttje kapott ölem után,
ahogy átvágtam a tömegen.
Mellettem jelenek forrtak eggyé
egy-egy pillanatra, hogy aztán elválva
soha többé ne lássák egymást -
a maszkabálban az ösztön ajzotta az arctalan alakokat,
és a zene - a belőlünk szóló zene,
ösztönünk zenéje, a dübörgő, átható,
remegő, gigászi zene..
De én csak a csendet hallottam.
A csend ilyenkor a lélek zenéje.
Remegni kezdtem - nehogy elkapjon a hév,
mielőtt kijutok a tömegből -
akkor soha többé nem láthatom Emmát.
Eszembe jutott, hogy elmúlt éveim
áttetszővé váltak - elfelejtettem a csendet,
és a dübörgő test zenéje irányított
jellegtelen, körkörös belső utakon.
Most onnan folytathatom,
ahol abbahagytam. Mintha tegnap lett volna,
hogy a kollégiumban karoltuk át egymást-
pedig sok-sok éve már.
És most itt van.
Nem szabad átadnom magam a zenének -
nem szabad újra mindent elfelejtenem.
Nem szabad elengednem a fénylő üveglámpást.
Többször nem engedhetem el.
A színek kavalkádjában araszoltam
a macskakövek zugaiba bújó kísértések mellett,
és hagytam, hogy egy nő átkaroljon -
maskarámból kibújtam, és ő ott maradt
az üres ruhát karolva.
Eldobott sörösdobozokban
tapostam össze minden tévedésem,
s ha a csikkek hullócsillagokként záporoztak,
s a parázs megcsípte csupasz karom,
csak azt kívántam, még ne ébredjek fel.
Az út túloldalára értem, és átmásztam
a magányos kerítésen. A kert kettévágta az esti világot:
a bérház udvarában néma csend volt.
Az egész épület furcsán derengett -
ablakaiban egy-egy gyertya világított.
A ház hátsó falánál találtam meg a kis ajtót -
borostyán nőtte be. Beléptem.
Az előtérben trófeák lógtak a falon:
kitömött, gipszből készült női fejek.
Az asztalon hamutál, sörösüvegek,
a földön körbe négy-négy fémhordó ülőhelyül.
A falon tölgyfakeretben kép lóg:
háborgó tengeren egy tisztás úszik,
rajta nyolc álruhás, maszkos ember felakasztva -
mellette egy, ki épp tépné le magáról az álarcot,
de mögüle fehéren világító lány érkezik,
bánatosan néz rá, kezében kenderkötél.
Felfelé indultam a lépcsőn - egy ánizsillatú
folyosóra értem. Két oldalt ajtók a sárgán világló
alagútban, a küszöbök alatt imbolygó fény
nyújtja karját. A folyosó végén ablak -
alatta takaros asztalka, rajta virágok.
Az utolsó, kilencedik ajtó tárva nyitva.
Oda indultam. Beléptem, és megfordult velem a világ:
Az idő megállt, de nem a jelenben -
mintha eltévesztette volna az évet.
Minden zugát ismertem a vérvörös, füstölő-illatú
lakásnak, az ébenfa berakásos ágyat,
a kis szeparét a teázóasztalkával - mindent.
A hálószoba felé indultam, és a küszöbnél
hátratántorodtam: az ágy fölött még sárga fény
derengett lebegve - Emma itt hagyott testmelege.
A párnán egy régről ismert levélke hevert.
Ajtó csapódott. Hátranéztem, s mintha még alakját látnám
megvillanni - felkaptam a levelet,
és utánarohantam. Kiértem a lakásból,
ki a folyosóra -
régi varázsos szelek csaptak arcomba
egy messzi, titkos világból:
az ablak tárva-nyitva.
Ismeretlen negyedeken vágtam át
az árny után sietve -
a karnevál szörnyű zenéje már csak
fülemben dobolt.
Arcomról eltűntek a ráncok,
minden a régi volt,
ahogy Emmát kerestem.
Ha zsebembe nyúltam volna,
ugyanazokat az ócska holmikat
és régi játékokat
találtam volna benne,
mint sok-sok évvel ezelőtt.
Újra kamasz voltam.
Szerelmes kamasz.
A gyárak a város körmeiként
karcolták a határt,
s a villogó lámpák fénye
véresre mázolta az autópályát -
óriási, vörös, elhagyott gyárak mellett haladtam el,
és néha úgy hallottam, mintha dolgoznának
a gigászi kohók -
néha úgy láttam, az erkélyről némán
néznek sötét inges férfiak.
A gyárak előtt kis lakóházak,
egy száz éve neon-világos,
elhagyatott menza,
beépített udvarok,
egy törött kosárpalánk -
úgy éreztem, egy másik életben
itt játszott minden nap gyermekünk.
Kiértem a városból,
és a fények helyét átvették az illatok.
Erdőszagot éreztem, ahogy a
sztráda mentén szaladtam.
A lámpák néha nekem dobták
sárga labdacsukat,
ahogy egy-egy mellett elsiettem.
Körülöttük a kérdések bogarakként
keringték céltalan életük.
Nem éreztem esőcseppeket,
de rovátkák villogtak a lámpák körül.
Néma csend volt, és olyan boldog voltam,
mint soha.
Meg akartam halni.
Egyedül voltam. Soha senki nem volt még
ilyen egyedül.
Már nem futottam, csak ballagtam
vakon, lassú szívem ritmusát dobolva
tíz percenként egy-egy kilométerkövön.
Néha az erdőbe néztem,
és az mindig ugyanúgy nézett vissza rám:
hívott. Hívott, hogy bújjak hozzá,
bújjunk egymáshoz,
ahogy két emberi lény sosem tud -
hívott, hogy majd ő álomba ringat.
De nem arra mentem.
A néma sötétből néha ki- kivillant
egy régi, értelmét vesztett emlék -
az a fajta sötét volt,
mikor még nem kel a nap,
de már a hold sem világít.
Egy kanyarhoz értem, és láttam,
hogy Emma a távolban dereng -
sárga fénye
a kanyaron túl
remeg.
De én elfáradtam.
Nem bírtam tovább.
Az egyik lépésnél kristálylámpám zsebemből
a földre hullt, és én az út mellett
a porba roskadtam.
Hosszú órák óta először éreztem a testemben magam -
mázsás súlya megrémített.
Nem tudtam felállni.
Oldalra néztem, és még láttam őt,
ahogy lassan a látóhatáron
a végtelen betonról felemelkedik,
és sárga fénnyel az ég felé lebeg.
Lehajtottam a fejem, és előkotortam
egy száz éves cigarettát.
Rágyújtottam, és a füstöt néztem,
ami mindent eltakar szemünk elől,
a füstöt, amit már rég nem is érzünk,
a füstöt, amit lángnak álmodunk,
a füstöt, ami lelkünkből gomolyog,
ahogy amorf, furcsa formákat vesz fel, mielőtt végleg elillan.
Magányom füstként szállt kéken,
az erdő illata elhagyottan lebegett.
A füst lassan köddé nyújtózott,
kis lámpám mellettem
törötten hevert.
Még láttam, ahogy Emma
a hullámokként görbülő,
lilás felhők közt talán még rám néz
szomorún, szerelmesen,
majd végleg eltűnik.
Lehajtottam a fejem,
és cigarettáztam,
és az ágyon talált régi levelet
lángra gyújtottam.
Mindent tudtam már,
ami csak tudható.
Kiválasztottá lettem.
Kis lámpám
megragaszthatatlan.
De többé nem felejtek -
gondoltam. Lassan,
minden slukkot megízlelve
szívtam cigarettám
a semmi közepén.
Előttem állt még
néhány benzinfüstszagú hajnal,
egypár feloldozás
vagy elkárhozás
és a végtelen űr.
Erősebb voltam mindenkinél,
és nem vágytam többé érteni.
Némán ültem, és figyeltem
a levelek hangját, a köröző bogarakat.
De aztán
fény villant arcomon, a barázdákon megbicsaklott,
és egyre hangosodott
a zúgás benn és odakint -
elvakított a fény,
a szemem előtt minták úsztak át,
és balról isten húzta végig ujját
a világon,
ahogy egy pillanatra még kirajzolódott
minden fájó részlet,
minden elfelejtett emlék,
minden fűszál,
hogy aztán végül
mind végleg a sötétbe boruljon.
A fényszóró rám világított,
és én
színpadias mozdulattal,
hátha valaki látja,
utolsó erőmmel
cigarettám egy
véletlenül épp ezen az
isten háta mögötti autópályán
ismeretlen célok felé haladó
régi kopott távolsági busz
kereke alá dobtam,
összehúztam régi kabátom,
és csak néztem,
néztem, ahogy a
kivilágított busz ablaka
egy öreg ősszel hátán
ponttá zsugorodik,
és a ködben
örökre eltűnik
szemem elől.
---
Emma (2005-2006)
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges