Elpihenek zörgő avar vörösén
– párnám augusztusi éjek csendje –
s míg hálót feszít ágbogakra a fény,
a végtelent bámulom elmerengve.
Lombhajukkal fölém hajolnak a fák
– szél simogat, mint türelmes szerető –
s az ősz „gyújtotta” illatos tarkaság
a nyár emlékét csalogatja elő.
…a napsárga pitypangok arany szirmát,
mit szétszórtál a kikötői csendbe,
majd „csillagbeszéd” úszott a Dunán át,
s lelkünk minden sóhaját megértette...
... hogy bújtunk össze az éjkönnyek alatt
– mint darázsraj, pezsgett a víz alattunk –
s míg nedves hajad az enyémhez tapadt,
eső ízű csókokat kortyolt ajkunk...
Milyen magányos, elhagyott most a part
– hogyan csavarodhatott minden őszbe –
s bár lelkem örök augusztust akart,
de csak óriást álmodott a törpe!
Még nyújtózom zörgő avar vörösén,
a szél vetette, illatos fekhelyen,
s elképzelem, mikor értem jön a fény,
és „csillagbeszéddel” hív a végtelen…