ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1.

Stoppos úton, sztráda mentén dalt lüktet a véred,
másnapos vagy, de eredben megdobban az élet.
Fájtál, mikor elmaradtak, rosszkor voltál rossz helyen,
mesélted be önmagadnak, de te nem voltál jelen.
Nem késő még összevarrni, ami nem forrt be sosem,
hegek közti pórusokban lélegezz együtt velem.

2.

A hőség rám nehezül, mint bronzszoborra
a szikrázó napok egymásutánja.
Életöltőkig nem moccan semmi sem,
felhőket pöfög lustán a nyár pipája.

Most búzamező nyújtózik szemhatárig,
de majd csitul a hőség, enged a fogásán.
Szürkül a táj, levél zizzen meg mögöttem,
a hold megpihen az ágak ében árnyán.

S mint elfelejtett sír, úgy fogad:
a ház, ahol éltünk, lábam elé toppan,
kopottas arccal, vádlón-szomorún,
kitárt karokkal és elátkozottan.

3.

Emlékalakok neszeznek zugokban.
Ha odapillantok, nem voltak sosem.
A gyertya rég leégett, és a vaksötétben
lidércek simítanak végig kezemen.

Dermedt babák felsejlő kontúrjain
sosemvolt táncok pókhálói neszeznek.
Ha kinézek egyszervolt lépteid nyomára,
elvakít a hold és én tán elfeledlek.

A hajnalra várok. Lekuporodom.
Hallgatom morzéját egy rozsdás eresznek.
Álmatlan álmomban, régi domboldalon
talán rám találsz, míg nem is kereslek.

4.

Álmomban domboldalon álltam,
és velem szemben állt a szerelem:
szakadt menyasszonyi ruhában,
soványan, tetőtől talpig véresen,

fakó bőrrel, fakó szemfehérrel,
csak véres ajka világlott vörösen.
"Mindig engem szerettél,
és én a csókodat kívánom.

Te teremtettél, te én vagyok: most
haláloddá lesz az én halálom."
Lábam gyökeret vert,
hang nem jött ki számon.

Halott szemével belém nézett,
halott kezét kezembe adta,
"A tiéd vagyok. Engem kerestél",
és magával vitt az örök alkonyatba.

5.

Sztráda mentén, hőségben ébredek.
Üres vagyok, mint meszes csigaház.
Nem emlékszem, mit feledtem el, de
szemem sarkán egy árnyék átcikáz.

Könnyem karistolt, száraz árkain
ördögszekérként libben át a gyász.
Hiányod dobban fantomfájdalommal,
pislantok, és felizzik régi ház.

Szembogaramban parázs - negatívod.
Hirtelen elönt egy szörnyű láz:
ha mindig csak a szerelmet szerettem,
mondd meg, kicsim, terád ki vigyáz?

6.

Újabb állomás, újabb pihenőhely.
Egy fapadnál buborékot fúj egy kisgyerek.
Oda se néznék, de a kezemre röppen.
Belőle nézel, miként egyszer néztelek.

Benne vagyok én is, másképp, más időben,
egy másik életben, mit nem rontottam el.
Közöttünk kisgyerek, nyakamba kapom,
és előreszaladok, mert tudom, itt leszel.

Aztán mindig bevárlak, megfogom kezed,
és este hazamegyünk a kis faházba.
Benne mi, ahogy buborékot fújunk, s körbe
szédült, végtelen nyarak egymásutánja.

Benne nem vagy sápadt, nem vagy szomorú,
s én nem egyedül bolyongok stopposutakon.
Benne nem csak buborékból nézel,
mit magammal vinnék, de kipukkad ujjamon.

7.

Ujjamon csepp vagy csupán,
a kis faház üres.
Sztráda mentén ébredek,
többé ne keress.
Álmomban találkozunk,
ott igaz lehet,
ott vigyázom álmodat,
itt őrzöm csendedet.

Utam magányos vándoré,
stopposutamon
a te arcod minden arc,
lábnyomod lábnyomom.
Utunk két elvált esőcsepp
vonatablakon,
buborékban ég a láng
s kihuny ujjamon.
Utunk spirálos déenes,
mi alkonyig vezet,
tücsökciriplő éjszakán
őrzöm csendedet.

A legsötétebb éjjelen
hajnalról álmodom,
minden ház a kis faház,
hol lekuporodom,
hiányod karol, betakar,
kontúrod vánkosom.
Minden éjjel megtalálsz,
s én újra elveszek,
két lélegzetünk között
őrzöm csendedet.

Szembogaramba bújtál
egy régi hajnalon,
álmomban újra ott vársz
egy domboldalon.
Álmodban, ha jön vihar,
majd nyújtsd ki a kezed,
ujjadon esőcsepp leszek,
és őrzöm csendedet.