ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Őrizkedj csikorgó fogakkal
kiejtett szavaidtól,
az üvegszilánkoktól,
melyek jéggé fagyasztják
lelkedben a hópelyhek táncait...

A tündöklő csillagok nyaktörő útjaitól,
a tűzpirostól és a violakéktől,
a vágytól, hogy peregjenek
előrébb az évek...

A zuhanástól,
ha megremegtet a csobbanó tenger,
és vágyódó sóhajjá lesznek perceid,
a számlálatlan baráttól,
az elcsúszó teremtés lélekrengéseitől...

Olyanok ők, mint két kereszt
között az ősi folyamok:
csak hallgatag, tünékeny dolgok,
elfeledett, vak hajnalok,
ha léted már nem e földön jár,
hanem Lelked föntről lefelé dobog,
akár zuhanásukban a csalóka Angyalok,
kik tudni vélték az igazságot
és cédrusként ragyogott
arcukon a tisztítótűz minden pokla.
Akár a vasnehezék egy bárkán,
mely csupán kenyeret adott és békét,
de megkettőztek és igazoltak
a későbbi Ágostonért és Ferencért,
hogy mégis megmásíthassák
az elfeledett múltat,
a titkos kincset, a bocsánatot,
az igézetet, s minden okot...

Őrizkedj attól, hogy porszemnyi
szilánknak érezd csupán Magad!

A látomásoktól, melyek eltorzítják
a valóság tükreit,
a ragyogó testek nászától,
a hófehér madaraktól,
a hold tányérja alatti üvöltésektől...

Bukdácsoló félelmeidtől,
a szilárd földtől,
könnyeid szivárgásától,
a hamis kézfogásoktól,
a csilingelve szálló
szappanbuborékoktól,
az estharang csengettyűszóitól,
a szaporán pergő idegen nyelvektől,
a felesleges batyuktól...

„Bizony mondom néktek,
ha olyanokká nem lesztek..."

Felesleges a verőfény, a nyár,
a városok kék selyme,
a pázsitok zöld harmata...
Mert soha semmit
nem ragaszthatsz
hiánytalanul vissza,
és nincs az a sróf,
mely mozdulataid ékét
visszaadhatja...

És nem segíthet sem
a mammon hatalma,
sem a ráció, a tiszta,
csak a hideg vasgyomra
lehet jussod még és
eltűnik az akvarell paletta,
s minden grádics csak szürke,
felhőtlen pompa,
ha önmagad útjáról letérsz,
nem találsz többé vissza!