ÜVEGSZILÁNKOK
Saját fotó
Kezdetben volt az Ige. A teremtő szándék...
Egyszer csak besurrant hozzám a kétkedés. –
Az imént még hallottam lélegzeted,
alig pulzusodat mértem, állad leesett,
már nem jutnak el hozzád a szavak...
Most hogy is van ez az elmúlás,
hogy te lépsz ki először közös életünkből
felkötött állal, tenyeremmel lezárt szemeddel? –
Hajnali négy óra tízkor
lehulltak szenvedésed láncai.
Lelked egy másik tér-idő dimenzióban
kívül rekedt az éterben. –
Itt vagy még?!
Egyedül folytassam, amit elkezdtünk?
Hogyan tovább,
hiszen te mostantól a csillagokkal hálsz?
Homály és bizonytalanság…
Sosem voltam jós, de tudom, a föld gömb alakú,
Einstein is bizonyított már egy s mást,
én mégis leragadtam a teremtés mítoszánál,
hívő lélekként várom a feltámadást...
Még adatott nekünk két óra,
nem hiszem el, hogy nem nézel rám soha...
Gyertyát gyújtok...
Sosem volt ilyen csönd és hosszúra nyúlt hajnal,
felerősödve hallom sercegését a kanócnak.
Eddig nekem léteztél...
Tíz perccel múlt hat...
Mostantól feleződik a távolság köztünk,
s mire feleszmélek, te már sehol se vagy...
Miatyánkkivagyamennyekben...
Mindjárt jönnek érted...
Hihetetlen,
hogy utoljára „léped át” küszöbünket...
Milyen morbid az egész,
mintha egy film peregne,
és mi ketten vagyunk a főszereplők...
Üvegszilánkjaira hullt bennem az idő,
megállt veled a létezés örökre...
A nappaliban áll az inga,
és azóta
nem üti el az ötöt sohasem a falióra...
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges