• копирайтинг
  • копирайтер
  • SEO копирайтинг, сео копирайтинг
  • рерайтинг
  • контент для сайта
  • наполнение сайта
  • написание статей, статьи на заказ
  • рекламная кампания
  • обслуживание сайтов
  • биржа статей
  • пресс-релизы
  • копирайт, копирайтеры
  • Ülj mellém (Visszanéző... - naplómból)

    |
    gosivali képe

    „Veszteségek ajándéka”

    (Rendhagyó könyvajánló - Singer Magdolna gyásztanácsadó kötetének margójára)

    Visszanézve az elmúlt – immár több, mint fél évszázada – történő életemre, és mert életemnek mostanában újabb, nagyon fontos állomására érkeztem - most már végérvényesen árva (is) lettem - hát ismét elgondolkoztam - ahogy bizonyára a Kedves Olvasó is megtette már - hogy vajon sorsom útját járom-e? Vajon éltem-e az életemet, megéltem-e, megoldottam-e minden fontosat, ami az út során akadályként, életfeladatként elém állt, vagy átléptem ezeken, hogy később újabb, el nem hárítható akadályokként megküzdjek velük? Észrevettem-e az élet apró, és értékes örömeit? Lehajoltam-e megcsodálni a szirmát bontó ibolyát, vagy fölnéztem-e rohanó lépteimre sem mindig ügyelve az életerőt sugárzó, első tavaszi napfényre?
    Gyermekkoromban még nem tudatosult bennem mindezek fontossága, hiszen ilyenkor valamennyiünk számára természetes, hogy élünk, és a földi lét mulandóságát fel sem fogjuk. Mintha nem is létezne idő, és legtöbb (szerencsés) esetben csak jó és szép dolgok történnek velünk. Miénk a világ, és mi vagyunk az élet. Élünk boldogan, észrevétlenül nyílik ki az értelmünk, gyarapszik a tudásunk, a tapasztalatunk.
    (Kis pihentető – egy dalszöveg, a fenti hangulatról – nemrégiben írtam:

    "Lehajolni az ibolyáért
    (tavaszi dallam)

    nem kell több
    néha elég a szándék
    szeretni magadat
    de élni másért

    földre hajolni
    szál ibolyáért
    fű közül szálló illatáért
    percre megállni
    beszívni mélyen
    átlényegülve
    színét csodálni"

    Aztán megtörténnek az első csalódások, megismerjük az élet borúsabb oldalát, elengedjük szüleink kezét, és néha elesünk, sebeket kapunk, vérző sebeket is, és megtanulunk sírni. Nagy baj még mindig nincsen, hiszen általában mindig van kihez odabújni vigaszért, kiengesztelődünk egy kis ajándékkal, újabb játékkal, meghitt esti mesével, anyuval-apuval az ágyunk szélén, és elmondhatjuk kamaszkori csalódásainkat a nagymamának, nagypapának, akik mindig bölcs mosollyal és tanácsokkal látnak el. Hozzánk bújik a kiskutyánk, cicánk, vállunkra ül szelíd kismadarunk, aki szobánk védett polcán, kalitkában raboskodik velünk, hogy szerethessük… - egyetlen pillanatra se maradjunk egyedül.
    Az iskolában, egyetemen is minden rendben, jól teljesítünk, sikeres és boldog a szerelmi életünk – egészen az első csalódásig. Szerencsés, akinek ekkor szakad meg felhőtlen, boldog élete, hiszen már közben rengeteg veszteség érhet bennünket: idejekorán elveszítjük kedvenc állatkáinkat, később – normális esetben, először – nagyszüleinket, majd elhagy a szerelmünk, és néha bizony idő előtt örökre el kell engednünk szüleinket, testvérünket, barátainkat.
    Életünkbe tehát néha – sajnos - idejekorán beoson a gyász, szembesülünk az örök hiánnyal, a végső búcsúval, a mérhetetlen fájdalommal, amely gyakran szinte arcul csap, szíven üt bennünket. Értetlenül állunk, magányosnak, elveszettnek érezzük magunkat már ezután a földi életben, csalódottak, elkeseredettek, gyakran testi-lelki betegségek mögé rejtőző, életunt emberekké válunk.
    Üres frázisokként, rideg közhelyekként koppannak rajtunk szeretteink, barátaink, és az orvosok, pszichológusok vigasztaló szavai, közeledésüket elhárítjuk, bezárkózunk, és kapaszkodunk a fájdalmunkba. Ragaszkodunk hozzá, mint egyetlen kapocshoz, amely eltávozott szerettünkkel összeköt. Gyászolni akarunk, és elszigetelődünk a világtól.
    Milyen különös, hogy valamennyien tudjuk és értjük, hogy az élet természetes velejárója az elmúlás, hogy a földi lét véges, mégis döbbenten állunk, ha velünk történik meg, hogy megérkezik a közelünkbe a halál.
    Milyen különös, hogy gyakran felnőttként sem vagyunk képesek elfogadni, feldolgozni szeretteink elvesztését, nem hogy kisgyermekként.
    Megéltem mindezeket, amelyeket példaként felsoroltam. Sokáig „az élet rendje” szerint. Aztán nemrégiben arcul csapott a sors. Felborult a rend, és összedőlt számomra a világ, amely nagyjából mindig rendben volt körülöttem. Huszonhat éves korában örökre el kellett búcsúznom imádott fiamtól. Megállt az idő, az életet csak túléltem sok éven át, mígnem az őrülettől való ösztönös (vagy tudatos?) félelmemben elkezdtem leírni mindazt, ami történt velem, amiből semmit nem értettem, ami eszeveszettül fájt, és olvastam, kerestem, kutattam mindent, ami a halál témában fellelhető volt. Évekig elutasítottam az orvosi és minden egyéb segítséget, gyűlöltem a gyászmunka, gyászfeldolgozás, elengedés és hasonló kifejezéseket – hallani sem akartam róluk. Egyedül akartam lenni a fájdalmammal, letagadni persze a külvilágnak, hogy talán nem is élek, annyira szenvedek… Közben az írás már mindennapjaim része lett. Szerencsére, mindig imádtam az irodalmat, így rátaláltam szomorú, gyász-hangulatú versekre, és ezekkel emlékeztem halott fiamra. Aztán magam is írni kezdtem – valami versféléket. Évek teltek el, dolgoztam, és délutánonként rohantam a temetőbe, ahol végre hangosan, szívet-tépően zokoghattam… Aztán ment minden a maga útján… Látszólag.
    Ekkoriban talált rám Singer Magdolna, aki egy egész napot szánt arra, hogy meghallgassa mérhetetlen szenvedésem történetét, mindennapjaimat, majd egy másik napot, amiről felvétel is készült, és rengeteg levelet váltottunk… Mintha érezte volna: a levél számomra mindig különleges – már-már irodalmi – műfaj volt mindig… Ekkoriban már halott fiammal is rendszeresen „leveleztem”, és gyűltek a vers-féleségek, fiókban, számítógépen, noteszekben, kabátzsebekben. Talán Magdi volt az első, aki verseknek nevezte – akkoriban már Internetes portálokon is fel-felbukkanó „sírásaimat”, amelyekből aztán barátaim, családom biztatására 2011-ben megszületett első verseskötetem.
    Azóta is, folyamatosan írok, naponta. Többek szerint szépek a verseim, sokan megköszönik, hogy olvashatják írásaimat, naplójegyzeteimet, és nem csupán gyászolók.
    A minap éppen egy verspályázaton nyerten különdíjat – Jegesmedvékről írtam, gyerekeknek, és hamarosan dalolható lesz – megzenésítik… Már látom életem csodálatos ajándéka, unokám arcán a mosolyt, a boldogságot, ahogy együtt énekli a többi gyerekkel:

    “Hóval, jéggel beborított, jeges tájon, messze,
    sarkvidéki örök télben él a jegesmedve.
    Kemény hideg és sötétség borul itt a tájra,
    talán ezért hófehér a jeges-nép bundája…”

    Veszteségek ajándéka… - olvasom újra és újra Singer Magdolnának, a Jaffa kiadó által, 2012-ben megjelentetett kötetét…- amelyben az én nehéz utamnak is szánt egy fejezetet - (ezúton is köszönöm). Olvasom, és sírok – ma, tizenkét évvel a fiam halála után végre – nem először – örömkönnyeket: de hiszen az én mondhatatlan veszteségeimnek is micsoda felbecsülhetetlen értékű ajándékait birtokolhatom: túléltem a gyermekem halála miatti leírhatatlan hiányt, megtanultam újra élni, van egy csodálatos, harmincöt éves lányom, aki boldog családban él, közel hozzánk, és életünk legkülönlegesebb ajándékát kaptuk tőlük, Mirát, az unokánkat, aki immár hat éve hozza el nekünk a naponta megújuló és egyre erősödő boldogságot…
    És Singer Magdi döbbentett rá még egy fontos dologra – már búcsúzáskor, amikor - valami alig palástolt, kétségbeesett tanácstalansággal a szemében halkan azt mondta: segíts a férjednek… - hogy Istenem… Évek óta ugyanazt az űrt álljuk körbe, ugyanazzal a hiánnyal küzdünk – a férjem, a lányom és én – és én mindebből csak a saját jeges fájdalmamat érzem, alig figyelek a többiekére…
    Azóta tudom, ebből az egyetlen, fontos mondatból megértettem: nem szabad magukra hagyni szeretteinket tehetetlen fájdalmukban, gyászukban, még akkor sem, ha mindenki egyedül gyászol. Észre kell vennünk, ha néha nem tudnak mit kezdeni a kegyetlen, mardosó fájdalommal, dühvel, amivel különösen gyermek, testvér elvesztésekor kell szembenéznünk.
    Ma már újra életem csodájának tartom azt a fájdalmasan is gyönyörű negyven évet, amit éppen az idén ünnepelhetek életem első és egyetlen szerelmével, aki néhány napja ismét bebizonyította: nincs nála csodálatosabb ember… - simogató kezével Ő zárta le örökre Édesanyám szemét, és mellettem volt négy évvel ezelőtt is heteken át, és nemrégiben is egy hónapon át, hogy szüleimet méltó módon kísérhessük a végtelenbe… Kell-e ennél nemesebb, értékesebb ajándék az emberlétben?
    (Elárulom – gyakran írok neki – nagy-titokban – szerelmes verset, kicsit ódivatút, de annál őszintébbet, és Ő – nagy-titokban persze – mindig elolvassa… Az alábbi is egy ilyen:

    "A hűség dala
    (elképzelt dallam)

    Majd álmaidban visszatérek néha,
    mint édes emlék, múlthozó varázs…
    Az ajtó nyitva áll, te vársz rám,
    s én ég-selyemben suhanok feléd.
    ...
    Meglelsz minden hajnalébredésben,
    mosolyodban ott rejtőzködöm,
    visszatükröződöm szemed fényén,
    - hűséged e dallal köszönöm."

    Szóval, verseket írtam (írok) – több százat, az olvasók szeretetükkel árasztanak el nap mint nap… Elfogadhattam és élvezhetem különleges, igazi értékekre tanító, másoknak önzetlenül segítő emberek barátságát, akik akaratlanul is segítik őrizni drága fiam emlékét, segítenek ma is, hogy elfogadjam: a halál nem végállomás, hanem újabb fejezet nyílhat általa az életünkben. A mérhetetlen földi veszteségek - gyakran felbecsülhetetlen szellemi hagyatékkal áldva életünket – ajándékokat is tartogatnak számunkra, csak le kell hajolnunk értük, el kell hinnünk: számunkra is tartogat az élet ajándékokat…
    Veszteségek ajándéka… Először megdöbbentem e címtől, ma már tudom, értékes kincs, ajándék lehet Singer Magdolna könyve mindazok számára, akik a könyv elolvasásáig hallani sem akarnak gyászmunkáról, gyászfeldolgozásról, hát még ajándékról…- de nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, hiszen veszteségek és ajándékok állandó körforgása nélkül – elképzelhetetlen a földi lét:

    "Végül

    Ha elfogy végül maradék erőnk,
    a végtelen majd kegyesen fogad,
    hol nem számít már testünk gyengülése,
    és nem jegyeznek szürke napokat.
    ...
    Ha tétován is, arrafelé tartunk,
    - feledve a lét vad káprázatát -
    hol áhítatra nyílik konok ajkunk,

    és elborít a könnyű álmodás.
    Összehajolunk e kegyelemben:
    megérinti lelkünket az Isten."

  • копирайтинг
  • рерайтинг
  • рекламные статьи
  • слоган
  • нейминг
  • сео копирайтинг, SEO копирайтинг