ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Bízva bízom abban, hogy nem kell idéznem Deutsch Tamásnak, a Fidesz Európai (?) Parlamenti képviselőjének a twitteren elhíresült két mondatát.
Nem stílusom, nem venné be a billentyűzetem.
Viszont szívesen tennék bizonyos észrevételeket, örömmel kommentálnám D. Tamás vélekedését.

Én azt annyira, de annyira szeretem, mikor Magyarország nagy, erős és büszke.
Még jobban szeretem, amikor a nagy, erős és büszke Magyarország olyan jelentéktelen helyeken szól be, mint az amerikai külügyminisztérium vagy az Európai Unió.
Azért szeretem az ilyesmit, mert régi dicsőségünket idézi, mely öt évszázada késik az éji homályban, de mely egykor fennen ragyogott.
Három történelmi példával szeretném idézni régi dicsőségünket, ha szabad. (Semmi szimbólum, semmi metafora: áthallásokról szó se essék!)

1. Mikor I. (Nagy, Dicsőséges, al-Kanuni) Szulejmán szultán 1520-ban trónra lépett, fölajánlotta a magyaroknak a békét, mivel célja nem Magyarország, hanem a Habsburg birodalom megtörése volt. Az ajánlat mellesleg kedvező volt ránk nézve: tudom, nincs „ha” a történelemben, de „ha” elfogadjuk…
Nagyon még válaszra sem méltattuk al-Kanunit, de erősen érzékeltettük vele, hogy mi aztán beste, pogány törökkel nem alkuszunk. (Persze arról nincs adatom, hogy II. Lajos nem írta-e be a twitterre, hogy „ki a f… ez Szolimán?”)
Hat év múlva aztán a hős vértől pirosult gyásztéren másfél óra alatt eldőlt a dolog meg a középkori magyar állam: sóhajtásnyi időnk se maradt

2. Bonaparte Napóleon az ötödik koalíció ellen vívott csatái során elég rendesen végigverte Európát, és 1809 májusában elfoglalta Bécset, a Habsburg Birodalom fővárosát. (NB: ilyen még nem esett meg a habsburgiakkal.)
Május 15-én Napóleon kiáltványt adott ki a magyar nemességnek címezve, amelyben felszólította őket a Habsburgok elhagyására, és a függetlenség kikiáltására.
A magyar politikai vezető réteg erre nem volt hajlandó, és mi megint megmutattuk, hogyan kell megállítani az Antikrisztust, azt a beste Napóleont.
Győrnél mutattuk meg.
Ím ígyen szóla Petőfi erről: „Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort / A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”
(Idézet a twitter 1809. június 10-i egyik blogjából: „ki a f… ez a Napóleon?”)

3. Amikor 1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, fontolóra kellett vennünk, hogy használ-e Magyarországnak, ha belép a háborúba. Ez kétséges volt: a magyar hadsereg még mindig nagyon felkészületlen volt egy modern háború megvívására, és korántsem volt magától értetődő, hogy a németek fognak győzni.
Néhány nappal a német offenzíva kezdete után Molotov külügyi népbiztos – lényegében a külügyminiszter – memorandumot intézett a magyar kormányhoz, melyben remélte, hogy Magyarország nem csatlakozik a Szovjetunió elleni hadműveletekhez, annál is inkább, mert Magyarország és a Szovjetunió között nincsenek vitás kérdések, sőt, a SzU Magyarország néhány területi követelésével egyetért. (Bocs: nem szó szerint idéztem, csupán a lényeget alla memoriter.)
Erre megint jöttünk mi: a beste ruszkikkal nem tárgyalunk, egyébként is – jelent meg a twitter 1941, június 27-i blogjában – „ki a f… az a Sztálin?”
A hadüzenet ürügyéül megszerveztük a június 26-i kassai bombázást, s ezzel Magyarország belépett a háborúba.
Az Ukrajnába behatolt gyorshadtestet (45.000 honvéd), amely súlyos veszteségeket szenvedett, az újonnan kinevezett vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc 1941 szeptemberében visszahívta ugyan, ám a moszkvai vereség után a németeknek minden segítségre szükségük volt. 1942 nyári támadásban már részt vett a második magyar hadsereg, ám a rosszul felszerelt csapatokat a Don-kanyarnál szétzúzta a szovjet ellentámadás.  Két hét alatt csaknem kétszer annyi embert vesztettünk, mint az egész 1848-49-es szabadságharc során.
Ez volt az első és gyorsnak nevezhető következmény.
Későbbi következmények is lettek: vesztesként jöttünk ki a világháborúból, szó sem lehetett területi revízióról; még távolabbról, szovjet-bolsevik befolyás alá kerültünk negyvenöt évre.

Eszembe sincs azt gondolni, hogy Deutsch „beszólása” a fentiekhez hasonló következményeket vonhatna maga után, de azért gondolkodni nem ártana.
Meg némi európai stílust fölvenni…

Végül még egy kicsiny apróság: a rendszerváltás idején az új magyar pártokat, köztük a Fideszt segítette Thomas Melia, az amerikai külügyminisztériumnak az a tisztviselője, akinek a magyar kormányt bíráló nyilatkozatára trágárkodva reagált Deutsch Tamás.
Egy Fidesz-alapító szerint nagy valószínűséggel Deutsch is találkozott Thomas Meliaval, de legalábbis biztosan hallotta a nevét.
Nos, kedves Tamás: Ő az a f…!