Hol volt, hol nem volt,
mint a mesében.
Így szólnak rólunk az utódok,
mikor már nem leszünk
legendás idők hús-vér tanúi,
kiket a föld ízlelő csendje óv
s fejet hajt előttünk
lázadón a nap,
ölelőn a holdkaréj.
Egymásnak üzenünk.
A sor végeláthatatlan.
Semmivé lett mindenség az úr,
vállunkon ropog milliónyi
eresztéke a földnek,
mi forgatjuk e tűzforró planétát
egymásra hulltan.
Ősök s utódok.
Hömpölygő emberöltők útján
bölcsőtől sírig kitaposott az út,
s kik előttünk jártak,
nélkülük nincs múlt.
Nélkülünk nincs jövő.
Hordozzuk a legendát
szívtől-szívig, kéztől-kézig.
Fenn az élők, lenn a holtak.
Égő parázs talpunk alatt.
Imára, harcra hív, hogy az élő éljen,
a sírba-szállt porladjon.
Eszméletünket vérrel
mossák a századok.
Ez a sorsunk.
Az emlékezet őrzi tetteinket.
S a nevünket, mit hordtunk
vésse diccsel kőbe,
vagy feledje
az utókor.
Ők tanítottak víz felett járni,
ahogy Isten járt egykor.
Szavakat adtak néma szánkba,
csönd-illatú virágok édes nedűit,
hogy békét teremtsen
s élt is a kifent szónak,
hogy védjen, ha szólni kell
hitükből hitet érlelőn,
forrást fakasztó szikla-mélyből
az ember örök reményét zengve
kitépett szívvel is, hogy a csillagokig
egyszer majd felér.
Adj esélyt Uram nekik és nekünk.
s a mesék soha ne érjenek véget.
Maradjanak égre nyíló kapui
a folyton ragyogó csillagszemekben.
S az ima ősök ősei végüzeneteként,
úgy, ahogy ránk hagyták,
mint a hol volt hol nem volt
Nagy Kalandot.
Ahogy éltek.
S ahogy elmondták nekünk ők.
Tegnap.
Holnap
azt fiaidnak te meséld el.