Álom botorkál, üvegtestű fények
idegrostján veled kergetőzöm,
lógok a semmi rám feszült falán.
Szememben sugárhantokká görbült
távoli partok, öblök, jégtorlaszok.
Horgonyt vetett katamarán égre
festi megcsendesült csobogását.
Harangkötelek, lógó erek. Vérben
úszó árnyalakok, tetemek közt
zuhannak a tenger-mélybe sorban
egymás után négylábú emberek.
Merre jársz Kedvesem. Hová viszel.
Testem érfalán a hemoglobinjaim
dobja lassuló ütemben pereg.
Támad a bronz-vörös-fehérje had.
Indigó-kéket fest fel az égre.
Szendergő eszméletem ajtaját
kulcsra zárta, magamra hagyott a múlt.
Látod, többé ettől se kell félned.
Mellkasomban púposodik a csend.
Szinte fáj e megroppant boltozat
eresztékei alatt, amit hordok.
Szív, máj, vese millió darabban.
S a régvolt test-(s)vér csak rólad álmodik,
míg elzsibbadnak tagjaim újra.
Keresem emléked, hogy szóra bírjam,
- belőled lobbant fel tűzdallama-
sóhajodból, ahogy a megrészegült
hárfák húrjain a néma hangok.
S most négy falat forgat magam köré,
hallgasd, serceg, a tegnap sül rajta,
s könnye hull, égett zsír szaga árad.
Gyere, hívlak. Ülj mellém vacsorához.
Hogy mi volt ma, arra nem emlékszem,
s hogy holnap mi lesz, nem latolgatom.
Képek, szavak urnasírba hullnak,
rám zárja az ég ébrenlétemet.
Merre jársz, várlak, tudom, jöhetsz még.
Kihez, minek, hisz már én sem vagyok.
Ajtót nyitok agysejtek résein,
hogy ne csengess -magamnak- magamhoz
Te idegen, ismeretlen vendég.
(Kép: Internet)