Hiszem, oly szép, mint a fa
A vers nem lehet soha.
ahol születtem az - e a haza,
ahol nappal a nappal, éj az éjszaka,
fák fényloncos árnyait gyűjtöm tenyerembe,
nyújtom a dombok játékos ívének láncolatát;
csipkebokraim izzó vörösét adom, s kiböjtölt
álmaim tavaszán a nekem zenélő csermelyek
kristályvizét; harmatgyöngy-fényeimet; szűz
szívverések áhítatát fekhelyedül; a bennem
Kereshetsz, már nem érdekel,
Holnapra emlék sem leszel,
Eldoblak, mint egy rossz ruhát,
Nem verhetsz többé engem át.
GPS
/dzsipiesz/
A térképet, ahol bejárt utamat
szembetűnő vonalak jelölik
pillám mögött őrzőm, láthatatlan
albumba zárva;
Rideg nappalt költöget a hajnal
Átbillentve új dimenzióba;
Téli kertek süppednek a hóba,
Szűz vetések birkóznak a faggyal;
Lám, a régi kérget hántaná le,
rozsdabarna már, ütött-kopott
kertben a fák szél-himbálta ága.
Igen! az Ego,
csakis,
mintha nem lenne
a világnak
más csodája is,
Önműködően
varázsköpenyem terítem magamra,
úgy nézek fel ködön át a napra
mint ki onnan vár képtelen csodát,
pedig hát a késő alkonyattal
minden, amit megcsodált nappal
lélekterem tölti, áramolja át.
Télvégeken,
mikor Aquarius
öblös korsójából
földre zúdítja
csillagveretes éjeit,
dérkristály-csipkés
hétköznapjait,