Követlek, pillangó!
Virágról virágra
szállunk, egyik kék,
a másik sárga.
Szirmaikon felhő
lesz szárnyaink árnya.
Árnya, szárnya, kaszárnya.
Nézem József Attilát a falon,
háttal áll, egyszerű fakeretben,
gyors-akvarell technika,
időfakított, elmosódott emberalak,
balra néz, tekintetét ottfelejti
egy pontosíthatatlan ponton,
Fényt terített a Nap.
Szorongtam is, pedig
anyám fogta kezem.
Némaságban zengő,
zöldekben tekergő,
szemből szívnek szóló
lombhullámos erdő!
A Meg Nem Írt Versek antológiáját lapozom,
csupa-erő sorok, a magát
megtartóztató szellem remekművei!
Nincs vitájuk formáról, gondolatról,
s nekem sincs velük vitám.
El kellene
menni a tengerhez,
kifeküdni a partra,
közvetlenül
a fel-feltarajló hullámok elé,
hunyt szemmel
égni a Napban.
Kattints! Itt meghallgathatod...
Az úti kő testté simult.
hangrezgést csontom vezetett.
Szívveréssé vált a távol,
mikor Anyám karjára vett.
A nemlétből ragadott ki,
Tőle fénylettél fel, világ!
Ha szorongtam, meséitől
tündérkedtek az éjszakák.
Ül a kertben, lelkén
évek zúgnak át.
Olykor el-elszundikál.
Én látom csak:
vállain ül,
csőrében tartva a csöndet,
kilencven madár!
A bérc tetejéről
tekintve szerteszét
hallgatom a fenyves
ózondús énekét.
A Költészet Napja és Kőrösi Csoma Sándor
halálának 170. évfordulóján.