tegnap óta fordítva látom
ahogy arrébb lökdösik a napjaim.
hideg van és mintha volna valami ismerős rándulás
a múltból. azt hiszem újra hátulról ért a hajnal
és te épp valahol, másfele koptatod az életed.
régóta együtt élek magammal. olyan mint mikor
hirtelen felindulásból beléd szerettem.
sosem volt hihető és hiteles.
mégis mindig ugyanúgy tud fájni, ha
valahol megérzem a fahéj illatát.
kávét kérek és kibámulok az ablakon.
a zsinagóga aranysárga fénye
mellém telepszik. üres a széked.
percekig nem veszek levegőt.
fojtogat a nemlét és nem akarom
1
hétrét görnyedt világok
feszítik szét
nincstelen színespapír-álmod.
ázottan lemállnak tükrödrõl
hideglelés vájta utak.
aludj. és én dúdolok majd,
igazi hangokat.
mert én most is
csak a poros csiklandozásra emlékszem,
veled kettesben a buszon.
egyre közelebb kapaszkodtunk egymáshoz
és mire kimondtam volna az igazat
hátad rettegve fordult felém.
kontúrtalan vallomás névutó nélkül
idegesít, hogy megszűntél
próbálom lekaparni magamról
a megszokást, hogy semmi sem izgat
torkomban lilára dagadnak a szavak
nélküled mindegy, hogy mi vagyok:
zsebre dugott öt perc és
hajszálvékonyra csókolom a szád.
néha olyan erősen szakad ki
belőlem a hallgatásod, hogy
pánikba esni sincs időm.
leginkább az álarcok zavarnak.
megtanultam, hogy ki gondosan tud sminkelni,
azzal ne álljak szóba.
körvonalak
tévutak nélkül
kikopott belőlem
minden józanság
felkavarsz mint egy gömbbe zárt ciklon
és rettegek hogy nincs is arcod
csak valami
lassú mámor ez az egész
mégis csupa nagybetűs szenvedély
ha egyszer
majd kibontasz magadnak
és ha mégis szeretném?
akárhány elmulasztott kép
és akárhány kétely között, hogy igen és
bármit írhatok minden csak pontok közé
zsúfolt inaktív állapot.
és azt hiszem alkalomszerű félmondat,
hogy újra hangot akarok.
nem a védőháló hiánya miatt
és nem is az ugrástól való félelem
miatt maradtam a pillanat szélén
hamis talapzaton.
azt hiszem egyszerűen
lebecsültem a pillanatot
mert veled egyszer sem
szeretkezni épp annyira jó
mint benned az összes
hazugságom