Az ember kidobta őt a robogó kocsiból, az ablakon keresztül. Az előbb még a tenyerében melengette, most meg egy türelmetlen mozdulattal kihajította..
Jeges félelem lett úrrá rajta, érezte, halálra ítélték, a vesztét akarják.
Reménytelenül, csalódottan meglapult az út szélén, mozdulni sem bírt. Nagyon gyengének érezte magát, könyörögve nézett az oda-odahajoló száraz fűszálra...talán ő segíthetne.
Csak egy kis meleget adó táplálék! Csak ennyi, mit remélt, hogy ne pusztuljon el azonnal.
Leszakadt
a földre a felhő,
sötét van.
Az utca kihalt.
Földig hajolnak a fák,
nyögik a vihart.
Csendjébe burkolózik,
mélyen hallgat az est.
Vakvágányú vonat
ablakából nézek
elárvult, kietlen tájra.
Előttem fogyóban a sínek,
mellőlem az utastársak.
Hová vezet az út...
Vezet-e út még valahová...
(kicsit üldögéltem a Duna partján)
Csendes még a Duna,
ballag méltósággal..
hátán farönkök
sodródnak az árral.
a part is csöndburokban,
mindenfelé tapintható
békesség van..
Én is megnyugodtam.
Fáj-utakon gyakran ösvényt vágok,
szél süvítés hóesés között,
dércsipkékből gyűjtöttem virágot,
fagyott-könnycsepp masnival kötött.
A flaszterról egyenesen visz be az út, a szegényes tanyába.
A valaha jobb napokat látott, mára már szinte düledezőfélben lévő épület Józsi bácsi otthona. Egyedül él itt a falu közelében, már tizenöt éve. Asszonyát valami nyavalya vitte el, hát itt őrzi az emlékét.