ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kamillának, Jankának; más Gyerekeknek is

Az Oroszlán a  csacskafarkú macskafélék rendjébe tartozó nagy termetű, és mindenütt elterjedt cicaféle, a Tigris után következik nagyságban.
A Tigris - mondják a Tudósok, azok a borzolt hajú, szemüveges Bácsik -  nagyobb az Oroszlánnál, de azért cicák ők mindketten; vagyis igazunk van ha azt állítjuk, hogy az Oroszlán is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska.
Az Oroszlánoknak elfogásuk is, ápolásuk is valódi művészet: hallgassatok csak ide!

Kamillának, Jankának; más Kisgyerekeknek is

Először is azt kell tudnotok Kis Unokáim, hogy Sárkányhoz jutni nem egyszerű dolog. Mert az nem úgy van ám, hogy bemegy az ember egy állatkereskedésbe, és kér egy Sárkányt a pult alól vagy egy dobozból.
A Sárkányok túlnyomó többsége nem kapható egyszerű állatkereskedésben; a Sárkányok többségét fogni kell vagy magatokhoz édesgetni, mégpedig Messzemese-földjén.

E nappal kezdetét veszi a Nagyhét, a régi magyarban sanyarú- vagy a videshét = vizeshét.
A negyedik században alakult ki az elnevezés, hebdomasz megalé, latinra téve a septimana maior: később lett a görög hebdomasz hagia, a latin septimana sancta, de ismerik "csendes hétként" (hebdomasz apraktosz, hebdomada muta) is.

Búcsúzunk kedves. Észrevetted?
Mindig búcsúzunk. És szerteszóródsz
életemben, és nem lelem nyomodat sehol.
És meglelem mégis mindenben, és
fájsz, fájsz nagyon. De vigasz is
e fájdalom, mert te fájsz olyan nagyon.

Útban Papeete felé, 1892. április kilencedikén, szombaton.

Jó ideig gyalog mentél, ugye Koke?
Mangófák, kókuszok, mangrovék kísértek utadon, meg a gondok.
Zsebében az ópium-kivonatot hordta tablettákba sűrítve, arra az esetre, ha nagyon fájna a bretagne-i bunkók törte lába.
És fájt a lába, miként az élet, miként lánya és fia hiánya, miként Vincent oktalan halála.

Mataeia, 1892. április kilencedike, szombat.

A trópusi hajnal párája nyirkossá áztatta Koke fekvőhelyét annyira, hogy gatyájából is – melyben aludt - facsarni lehetett a vizet. A páracsöppek vízzé összeállva zuhantak, hulltak napkeltekor a pálmafák ágairól.
Koke lekászálódott az undorítóan átizzadt lepedőjű ágyról, és a pálmakunyhó két alig elválasztott helyisége közül átment a másikba: a hálóból az éléskamrába.
Éhes volt.
Élés?
Kamra?

Ekkor herr Riemer lépett be, és jelentette:
„Mister John-Paul és lánya, Emily kívánják tiszteletüket tenni signore Scardanelli. Az Ön honfitársai…” – biccentett Thoreau felé.
„Jöjjenek be!” – szólt Hölderlin, mint egy igazi úr, igazi porosz úr.
Tán Gontard bankártól tanulta, a szörnyű bankártól…
John-Paul Dickinson, termetes úriember mellett tíz év körüli kislánya csak olyan volt, mint hegycsúcs mellett a dombocska. De nagyon bájos arcú, kedves lányka volt Emily Dickinson.

Ez a találkozás soha, soha létre nem jött,
tehát egészen fantáziám szülötte.
Vagyis: minden irodalomtörténeti
alapot nélkülöző szöveg az alábbi.
De ha megtörtént volna, csak így
történhetett volna, csakis így…

A Költészet – és József Attila 106. születése – Napján

Szükséges előhang
Mielőtt még… Kétségem nincs, hogy lesznek, akik bizonyos sorok olvastán fölszisszenek majd… „Na, ezt már mégse!”
Nekik mondom:
1. Sok irodalmi állócsillagom közül úgy hat éves korom óta József Attila a legállóbb. Ami alább Róla olvasható, arra áll a saját maga írta szépséges mondat: „Érted haragszom, nem ellened.”

A Költészet Napjának közelgő ünnepére

- fölolvastam 2010. április tizedikén – a Költészet Napjának
előestéjén - a Gödör-klubban Víg Mihály (Balaton)
és Magyar Péter (Európa Kiadó)
hathatós és szép zenei támogatásával -

2. Az őszi ködben már magamban járok…
Francois Villon*

Hejh, zűrzavaros, bajos évek voltak az ezernégyszázhúszas, harmincas évek Frankhonban. Annak a tizenötödik századnak elején Franciaország a pusztulás szélén állt.