Sárga lepke száll lebegve.
Pislogó rőzseláng.
Lobban egyet lenn a fűben,
aztán fenn a borbolyán,
körtefára szökken,
fényes levelekben nézi magát.
Két kört rajzolt
a meszelt tégla
házunk oldalán a porba,
farkasfog, farkasfog,
sarkantyúka, tűzpiros.
Hol jár most az a nyár?
Kölyök vizslát vezető
kamasz fiú az idő.
Miroszláv barátom emlékére.
A barátom, titkok tudója,
tiszta termekben jár.
Sohasem értettem mire a templom,
ha az Isten ott lakik kőben,
fában, apró bogárban,
s néha érzem magamban is.
Szőke cigány fiút áldoz a kényszer,
vézna kezére a Hold kötöz árnyat,
reszket az ágon a fűzfalevél is,
vinnyog a bennem búvó állat.
Megölték kutyánkat,
a Sátánt.
Mondhatnám,
nem bánt,
maradt még három.
Az üres gyár udvarán,
hirtelen zápor után,
mert vonat jött éppen,
s a kereszteződésben
mögötte autó szaladt át,
s szinte hallottam,
a csarnokban kezek matatnak,
lelke lett a pillanatnak.
Zenéltek a gépek.
Van itt élet! – gondoltam,
s mint régen volt,
olyan lett megint minden.
Fényes kelmék felett
jövőt álmodtak a varrólányok.
Szorgos napok, csendes
vasárnap délutánok.
A vonatról nem szállt le senki.
Szabvány raklapon, karton
dobozokban vitték nyugatra
a mesékből még megmaradt,
bérért hajtogatott