Egy rozsdás vasszéken ül a lány
márciusnak idusán,
mögötte avas gaz között
meztelenre vetkőzött háza
letérdelt az út sarába.
Hó szöszmötöl a tetőn.
Paplan alatt paplan.
Mint fészkéről felriadt gerle éjjel.
Verdes felettem az ének.
Bölcső, vagy verem?
Nem ismerem illatát a szélnek.
Nem kell már háló,
se tű, se éter.
Míg néztem hogyan vakarják
Józseffel Mária hátát
Isten ideszegezett.
Kezében kalapács.
Natakács.
Pereg a kőrismag, lefele.
Időm tengelye földbe szúrva,
rúdtáncos-lány kúszik rajta,
elomló haján megcsillan a máz.
Fotó: Horváth Gábor
Dalt csitít a kőriság,
sóhaját, a völgy felett,
madársereg feszíti át.
Lustán fordul lenn az ér
az oldalára, ködcihája
szennyes-szürkén hömpölyög.
Fény és árnyék.
Szemed legel.
Eperfasor,
patakmeder,
Út mentén,
az árok oldalán
lila leplet
terít a nyár.
Fodros szőlőlevélen bordói lé folt.
A meszelt fal alján, a kék szoknya
fölé futórózsa mászott,
előtte dália.