ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Aztán ott volt mélyen
bent a hajnali villogásban
a bőre alatt folyosók nyílnak
gyenge lámpák szemetelnek
rőt fényt és lépteim sava csontját gyújtja fel.

Hátam mögött esőket ébresztenek az erdők
kikopott párnáim szélén vágy és álom
hempereg kifosztva lélegzetem
minden aranyát és megemelve
a betonból épült város hangjait nevemet suttogják.

Lényegtelen ez a csend
amiben elnyúlik most a város
valahogy lejjebb úsznak a dolgok
valahogy átalakulva a fények
esthátán vágylebeg percek délfelé.

Most mégis fénytelen dolgok
állnak a szem tükrében
szürkén fehéren elmosódva
alaktalanná folyva szinte szét
valami félig érzék félig emlék koktél.

Aztán nemtörődöm
Csendek jönnek az
Est léptei mögött
Megfogva két kezem

Kölcsön kapott kabát
Csak a föld ahol léptek
Szóródnak poros járdák
Hátán és néha esők
Jönnek a kesztyűt húzó égből.

1
Köd vagyok
Erdők csendje a lepedőm
Fogyó hold a takaróm
Szeretőm az éj
Nincs semmi
Semmi más…

Hideg kis nappalok
hatalmasra nőtt éjek
váltakoznak kívül belül
ahogy az álmok a szemhéjon
át a húsba vájják magukat
betonházak közt rejtőző idő
ül a nyakamon méreggel
keveri át ráncos véremet..

Szóval ha hallanád néha
a kikötőt ahogy tengerre vált
a folyó a bőr alatt és remegő
vitorlákkal rajzolja búsra
vágyaimmal az ég alját.

Már a mozdulatlanságtól
cseppfolyós falakra írva
találkozom csak veled
kibélelt testtel neki az éjnek
mintha sosem jönne hajnal.