ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Mentőben meghalva mentőövet fon
jajj ez az éjszaka itt a torkomra száradt
most mitől lesz boldog hús vitorla vászon

Nézd mit tettél
Önmagam lövészárkaiban hason
csúszva mint mindig ha rettegés
folyik át a torkon hidegre rántja a vállat
a gerinc az altest felé tolul és semmitől
nem riadó fény tapos át a pupillákon jéggel.

Aztán szürkülő beton felhőkön jött
Télre szorított vitorlák a kezében
És lehúzta mind a fényeket az ablakom előtt
Elmosta esővel az út mellett hagyott gyűrött szavaim
kivájta szememből a lassan merülő tájat.

Most a pohár széléről lehulló
utolsó percek ölik az éjfélt
messze az álom messze a reggel
kilép a tv-ből szájon csókol
és nem látom soha többé.

Aztán ott volt mélyen
bent a hajnali villogásban
a bőre alatt folyosók nyílnak
gyenge lámpák szemetelnek
rőt fényt és lépteim sava csontját gyújtja fel.

Hátam mögött esőket ébresztenek az erdők
kikopott párnáim szélén vágy és álom
hempereg kifosztva lélegzetem
minden aranyát és megemelve
a betonból épült város hangjait nevemet suttogják.

Lényegtelen ez a csend
amiben elnyúlik most a város
valahogy lejjebb úsznak a dolgok
valahogy átalakulva a fények
esthátán vágylebeg percek délfelé.

Most mégis fénytelen dolgok
állnak a szem tükrében
szürkén fehéren elmosódva
alaktalanná folyva szinte szét
valami félig érzék félig emlék koktél.

Aztán nemtörődöm
Csendek jönnek az
Est léptei mögött
Megfogva két kezem

Kölcsön kapott kabát
Csak a föld ahol léptek
Szóródnak poros járdák
Hátán és néha esők
Jönnek a kesztyűt húzó égből.