ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Aztán ha tudtam volna
hogy mindent fényre váltasz
ahogy az aprót falom fel
szavaid végén a halvány lélegzetet
mint vitorlát szélbe fogsz karjaidba
és csak az a pár forgács húz tart
a földön még mire azt írta a szív: Repülj!

Ahogy gondolok rád
vörös felhők között
már ki tudja ébrenlét vagy álom
ahogy félelemmel gondolok rád

Aztán erdők zöldjével fordulok délre
szélvédőn át lélegezve mozdulataid
semmibe öltözve háttal a párnádnak
mosolyba ölelve kialvatlan ráncaim
így alszom fejetlen forratlan álmok mögött.

Ölelkezésre vágyom
ahogy a hétfő engedi
el a vasárnapot
kávét kavaróan
repedések a falon
háttal és nem beszélve.
Éjféli sétára vágyom
ujjbegyet érintő
ablakon beleskelődő
csóktól csókig rohanó
épp csak véletlen
hazafelé.

És már kevesebbet lélegzem
keveset alszom sima városok
és karcosan izzó lámpasorok
ahogy kevesebbet fordul a föld.

Két tenyeremben tartom
a lélegzeted szemeim
befelé fordított reflektorok
csak a falakon belüli tájig látok el
messze messze vinne a láb.

Szóval az a bajom a pillanattal
hogy megérint és rögtön mögém zuhan
szemből az idő karcol újra
hátulról holdtölte feszít és
kitárt ajtók tengerén úszom dél felé.

Kagylóhéj és léptek
zörög belülről kifelé
át az arcon a szemekben megáll
mintha vonatra szállna alvás helyett
és annyira fáradt és
mindegy már.

Pár cseppnyi méreg hófehér
az arctól egyenesen a szívig
hajnalok hátán ébredés
estek fénylő romjain
már megint szerelem