ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Concerto

Játszom. Játsszunk! Játsszatok! Játszanék... Álmodom... Álmodnék...

Ihlette Vivaldi, az il prete rosso („vörös pap”)

L’autonno (Ősz)
dolente, doloroso (fájdalmasan)

Ezer színével zsong körül az ősz
fázós, béna nyelvem
zsolozsmát vacog…

Rég nem láttalak.

Glóriád – angyalarc
démonszívvel
csöndben aláhull
nem ragyog.

Fázom.

… s akkor,
mikor már
nem vágysz másra,

Előszó: Három napja fáj a fejem és émelygek... Nem állapotos lét, de nemállapotos és vírusos...

Szavakkal játszik a lég
zeng is néha,
akár Csipkebokorban
az édes-tiszta olajág...
Csillagokat érint kezünk
szemünkről lerobban
a hályog, enni ád
az Ég.

Egy Angyal szállt le
a vonaton utazók közé
közönyös, monoton arcok
bámultak a semmibe…
még a táj is úgy siklott tova,
akár végtelenben a szappanbuborék,
s csak kattogott minden kerék
néha vinnyogott a fék…

„Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne, és
nincs oly rejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne.”
/LK 8: 17/

Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hűvöse óvták napjaim.

Glóriám eldobtam,
csupán mezítelen állok itt…
Könnyed sebezhetően
rímek helyett kacagó ajtókat
faragok szárnyas oltárokra,
hogy mögöttük gömbölyödjék
a horizont áldott állapota…
A kanyaron túl égi féknyomok
fekete szegélyes papírokat osztanak
mert szavaim megszöktek
a talpig semmittevésben
a roppant Ég alatt,
s léptem nesze megbicsaklott,
árnyéka is eltörött
midőn glóriám eldobtam…

Találkozóra megyek,
pedig ezek itt engem
nem szeretnek…
Recseg a tél fagyától
felengedett homok
a lábam alatt,
semmi sem változik,
üzenem Hérakleitosznak,
a folyó nélküli város ma is ugyanaz