ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Tizennegyedik napja kanyarog az út
katonák gyűrűjében anyám arca
gyötrőn néz az égre…
A magaslaton két lator sóhaja
ekképpen száll
régóta sorsukra várva:
„Éli, Éli! Lama sabaktáni?”…

Bocsásd meg nekem,
hogy ebben a bolond világban
úgy tudok csak gyémántot teremni,
ha egyre csak égek
magas hőfokon, akár
mennydörgésben a viharfelhők násza
eresztek gyökeret e felbolydult zúgásba.

Szeresd Felebarátod, igen szeresd akkor is,
ha merő közönyből, félelmei kagylóhéjai közül
rád csapja a telefont, s a vonal végi csöndet markolja
csak kezed, s a műanyag készülék érzéketlenné lesz,
miközben szíved zakatolását felfogja agyad,
de némaságba bámulnak szemeid, s torkodban
kaparnak a benned maradt szavak
- fénytelen glóriák -,
melyek ezüstösen hullnak alá,
talán holt tengerek vizéből bukkanna fel
így egy vízesés, s nem érhetné el soha az
Ararát hegyét, de nem is lenne rá szükség,

I. A mű:

Emlékezés egy nyár-éjszakára

Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.

Mert vannak még Emberek, akik számunkra oly fontossá tudnak válni, mint a levegőég madarainak belesóhajtásai egy-egy lombkoszorúba, melyben az otthon szépét sejtik... És nem foglalkoznak azzal, hogy kakukkfiókákat nevelgetnének-e abban a hűs otthonban saját csemetéikkel együtt vagy csupán a fénysugarak furcsa dőlésszöge és pontos beesései miatt lehetne számukra varázsossá az az otthon.

Világhiányban éltem,
Apám elhagyott.
Bújtam volna pedig hozzá,
miközben leemeltem föntről
az „Égi Csillagot”…
Magzatoddá lettem,
kékítőddé a padlás ajtaján,
vegyültem szappanbuborékokkal,
röpülni tanultunk: megigézett a fönt,
ó, én balga Ikarosz, zuhanásom
csak pubertáskori nyavalyákat hozott.
A semminek kicsinyke, csupasz ágán
kinevettem a szépséget, mert csupán
koldultam árva kenyerét, s barátom
a Gazda, az Isten nevetettében, ha
rám nézett, folyton törölgette
könnyektől vidám szemét.

Bordáim alá döfött tőrt csönded,
kicsit megült ebben a fészekben,
és nem a boldogság rostjait gomolyítja
tovább, hanem olyanná vált, akár a tölgyek
ökölbe szorult tenyere bensőm raktárában,
nem más már, csak az emberi mulandóság
mozdulatlan szfinxe.

Gyöngyözik az Ég homloka
kristálykupola ecsetvonásait
a házfalakra bontja,
s egy nesz csupán, míg
az utcára zuhan
ezernyi fényes puzzle darabja...

"… S hogy ne legyen e tájék eleventől árva, az égi
térre a számos csillagkép, a sok istenalak lép;
csillámzó halakat befogad, helyet adva a hullám;
földi vadnak, rezgő lebegő madaraknak ad otthont.
Még egy fennköltebb, s mindennél okosabb elven, lény
volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát.
S ím ember született; kit formált isteni magból
tán az építő…"

(Ovidius: Átváltozások)