odakint pirkad
lassan kitavaszodik
nem tudtam megtanulni,
hogy hogyan kell
összezárt ajkaid közt
csendes imaként elsimulni
egy kicsit elpihenek
(nehéz illata van már a múltnak)
csendet hallgatok
meg fákat
és lovagló homokszemeket
Amikor magamra maradok,
mint virágok az éjben
ajkaim összeszorítom és nézlek.
azon az éjen
kivonult belőlem minden szemérmem
érezni szeretném...
az éjszaka zuhanó csend-fátyla alatt
ahogy megtelik a levegő veled
és lelkeink összekeverednek
majd testemben
minden dübörgésed
és együtt szív-dobogni vele
amíg csöndes sírásba nem zuhanok
a rám szakadó szépségtől...
*
mindig éreztem
(emlékszem ízére-illatára)
és talán sosem voltam annyira árva
mint ott a tükör előtt
ahol csöndben sírtam
mielőtt megbocsátottam
magamnak
hogy nem tudtál szeretni...
Az éj gyönge fényében nézlek.
Mindent betöltesz
(...)
Szép vagy kedves.
És szemeimmel
csöndben
tovább szeretlek.
Így, amilyennek elképzellek...