Akár a folyókon az ár,
úgy vonul végig bennem,
duzzad, belémnő, kitalál,
megáraszt, beföd engem,
medremet végül nem lelem,
giz-gaz, fatörzsek, dögtetem
piszkos-szürkés vizemben.
Köd ül a temetőn.
Irgalmas csöndű, nyirkos, szürke pára.
Utak, sírok, kőtáblák – hűlt jelek
odahagyott világa.
Az ostor végre, ágak ujjbegyére,
a jegenyék égbe nőtt levelére,
a csavarintós, pörge röptű szélre,
a kenderkócból sodort ostorvégre,
majd késidőn a szálas, sárga háncsra,
így emlékszem a pengő pattogásra,
Nem köt le semmi. Nem szeretek semmit.
Az egész világ rámátalkodott.
Anyámtól - későn - szemüveget kaptam,
ha régim törik, ez még egy darabban
himbáljon fényt. De belevakulok
ebbe a csóró, s gazdagvert világba,
A szomszédtól vettük a friss tejet,
még habos volt és langyos, tőgy meleg,
nem kevesebbet, mint amennyi kell,
a nagy kannával, ami pár liter,
hagytuk aludni – sárgás színe lett,
mit anyám körben leszedegetett,
A nyeldekléstől még most sincs szavam,
a teste dús volt, mint a rúdarany,
vagy vegyes lekvár, vagy birs-csitkenye,
vagy ládalekvár volt tanult neve,
Szaporodunk, mint erdőben a fák,
a Földet szívjuk haldokló tüdőből,
úgy fojtogatjuk, mint testet a rák,
és fenékig merítünk az Időből.
Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.