Jó tudni azt hogy voltál
hogy nekem lehess csak
Tavasz van
szív-meleg
tágul az ér
forrong a világ
Nyüzsgő
embertömeg ölel
köztük élek
szálfa magamban
egyedül
Szomjas a föld por veri fel
Itt a Húsvét, locsolni kell
Áll az ágyú, vízzel tele
Hímes tojás a kereke
Engedd
szabadjára lelked,
ha szabadságra vágyik
Most érzem csak
megsárgult csont igazát
a szónak, erejét a tettnek,
mi lángra gyújt még.
Hordozom vívódva
magamban ma is
félévszázadot késve
a meg nem értés keserű
látszatát.
Szívbontó
lélektükörré lett
- anyám holt szemében -
a vak világ s ha belenézek,
ő néz vissza rám.
Alámerülök súlytalanul,
ördögűző karja felemel,
kitisztul e végtelen
bűvös szemhatár,
hogy újra vele legyek
s megértsem azt,
amit úgy akart s én nem.
Ahogy örök hívőt
az örök hitetlen.
Ő rég elfelejtette, tudom,
Én meghalnék
fogyó álom-Holdként,
hogy újra szüljön Anyám.
Ő meg tudom, feltámadna értem