A „valahonnan” foszló ködéből
kísért idáig bússzavú múltam,
hol fekete-fehér fény sejlik föl,
s árnyak hevernek furcsán, elnyúltan
a keresztutak kusza bogánál...
Este van újra, rám legyint a homály,
- fáradt árnyak súlya nyomja vállam -
csendemben ülök, s a nyár sóhaja fáj,
csak az éj ölel, hiába vártam.
Újhold sarlója feszengett felettem,
az éjbe most rejtelmek csendjét szőtte,
megittam a maradék bort, s fizettem,
s búcsúzóul még megálltam előtte:
mesélj nekem te sejtelmes holdszelet,
szeretted-e lényem, s most hogy utazom,
görbe ajkad sír-e, vagy csak kinevet?
Bár mindegy, úgy sincsen miért maradnom….
Azok a csodálatos férfiak!
Így hívták őket. Így emlékeztek arra a maroknyi, bátor kalandorra, akik kezdetleges szerkezeteikkel meghódították a levegőt, valóra váltva az emberiség évezredes álmát: repülni, mint a madár! Ők voltak azok férfiak, akik törékeny lélekvesztőikkel felemelkedtek az ég kékjébe, és bebizonyították, hogy a levegőnél nehezebb tárgyakkal is a legyőzhetik a gravitációt.
Ahoj! Matróz, húzd most a horgonyt,
oldj kötelet, és a nyílt vízre fel!
A szél megint velünk, vitorlát bont,
s árbocok csúcsán lengve énekel
búcsúdalt Neked, én jó kikötőm.
Hol vágyó szemből már nem hull könny
értem, s még maradnék, de erőm
gyilkosa lenne az a színtelen közöny,
mi elüldöz e világból.
Hagyd magamra zárnom az éj ajtaját,
- az ezüst kulcsot vidd, Neked adom -
hogy megérintsen a messzeségen át,
a káprázóan szép csillagvadon.