ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Nyúlkaland

Joóékal mindig is jóban voltam. Mint szomszéd a szomszéddal. Ez a kapcsolat nemegyszer túlnyúlt a kerítésen is egy-egy vendégeskedés erejéig, bár voltak olyan időszakok, amikor a viszony hetekig csak „jónapotszomszéd” beszélgetéssé soványodott a sövény felett. Kinek mikor milyen kedve volt.
Egy nap meglepett a hátsó teraszon Balázs.
- Jó napot Gábor, - mosolyodott el, ahogy kinyitottam előtte a szúnyoghálót, és egy félénk pillantást vetett huskynkra, Odinra.
- Neked is, szorítottam meg a kezét. – Miben segíthetek?
- Kérni jöttem hozzád, mert megbízom benned.

A henger

A hengert Tóth Feri találta meg a tordasbivalyosi mocsár közepén, amikor elaludt a traktor kormányánál. Az irányítás nélkül maradt gép, mintha maga is pihenni akart volna, letért a keményre döngölt földútról, vagy ahogyan a helyiek hívták, a hájvéjről. Néhány méternyi sárdagasztás után nekiment a zsombékosban annak a valaminek, és a tolólappal kifordította onnan.

Ma reggel izgatottan nyitottam be a bankomba. Mert itt bankolok. Én voltam az első, bíztam is benne, hogy hamar fogok végezni. A sorszámmal a kezemben leültem.
Gyors hitel, ez állt a fecnin, és egy szép nagy fekete egyes. Jól indul a nap. Ha minden flottul megy, még odaérek a plázába tízre, és az enyém lesz az a csodagép.
Vártam. Türelmesen olvasgattam a tájékoztatókat, aztán néhány perc múlva már egy kicsit türelmetlenebbül pillantottam az órámra.
Te jó isten! – ugrottam fel. – Elkéstem!

Út a csillagokba

Benne volt az újságokban: magyar csillagász fedezte fel a második föld típusú bolygót!

A Magyar Tudományos Akadémia Űrbizottsága azonnal síkra szállt azért, hogy ki kell aknáznunk a fent említett tényt. A közlekedési tárcáról sebtében leágaztatott Űrügyi Minisztérium éppen ezért megbízta Zentay Zalánt, a neves üzletembert, hogy a történelmi Csepel szigeten építse fel az űrkomplexumot. Innen fogják majd fellőni néhány év múlva a 100 százalékig magyar beszállítók által készített Felderítőt, rajta a Misszió űrszondával.

A láthatatlan ember…

Egyik délután, Dr. Páll Pál 65 éves okleveles vegyész, pesti otthonának alagsorában nagyot tüsszentett.
Maga a légúti affér említést sem érdemelt volna, ha az eset pár méterrel odébb, a szenes pincében történik, ám a vegyészt maszek laboratóriumában érte az irritáció. Dr. Páll, nyugdíjba vonulásakor érezte először annak szükségét, hogy az ember láthatatlanná váljon, és aznap, 69 sikertelen kísérlettel a háta mögött váratlanul tüsszentenie kellett.

Csendek öleltek. A végtelen est kebelére simultunk.
Fülledt alkonyi illatok árja pihent a füvek közt
bújva, s a vén nap, a felhők rőt lugasában aludt el
újra, aléltan. Alaktalan árnyak omolnak a fákra,
s messzi világok ezernyi arany tüze lobban az égen.

Kopott díszében tetszelgett még a nyár,
- az alkony nappalt evett unottan -
s az öböl, mint egy kidobott, ócska tál,
rozsdás vizével pihent alattam.

Falánk Idő, mily gyorsan emészted,
míg édes percekbe merül a szívem,
és furcsamód változik szeszélyed,
ha bánat fátyla lebeg át a színen.

Ha botjára dől a Hold, öreg pásztor,
- s ezüst szűrére hever a világ –
akkor a képzeletem elcsatangol,
s az emlékeim közé szököm át:

Lassan felélem a szerelmedet,
- mi gazdagítja még kincstáramat -
s bár tudom, ettől nem gyógyul a seb,
az elmúlás egyben szépséget ad.