Szürke, lógó hasú ködben gázolok,
- a kedvenc sétányom, fagyott pocsolya -
idekint tartanak régvolt alkonyok,
bár fűtött szoba vár, meleg vacsora.
S mit arcomnak a lomha óriás, a tél,
- viszonzatlan a jeges világ csókja -
emlékemben megint augusztus él,
s ajkamat ajkad képzelt heve óvja.
A part köveihez tapadnak most a csendek,
s a fáknak dőlve, füstillatú ősz moccan,
szürke ködkutyát terelő November herceg
súlyos titkokat sejtve méreget hosszan.
A szívembe költözött egy kis titok,
- új éjjelek nyugtalan örököse -
és odabent őrült nagy tüzet rakott,
a vén „pitvarost” fénnyel ragyogva be.
Elém dobták nyárruhájukat a fák,
tarka szőnyeget varrt belőlük az ősz,
a ködsíkos ág-bogakra feszített
fényhálón novemberi eső időz.
Füstkígyók harapnak az ég húsába,
lógó hasú felhők ütköznek nekem,
csendbe csomagolt szigeten járva a
homállyal küzdő fényeket keresem.
Kísérj el, mikor egyedül utazom,
a végtelen, csendízű éjeken,
hol a valóság egyszerű, szürke lom,
s hová én színeimet képzelem.
Bűvös álomra zárta le pillám
rőt színű őszi alkonyok agg őre,
s gondjaim helyére benyomulva,
kábulat buktatta fejem előre.
Furcsa csodák, nagy, holdezüst pókja
hagyta itt vágy selyméből szőtt fonalát,
s mint gyötört utazót, kit délibáb
csalt bíztatva, úgy vonzott az odaát…
Sétálnál-e éjféli csillagcsendben,
ha a holdmosoly tiszta és hideg,
s a parti füzek közt, mint hunyorgó szem,
pár gázlámpa sárga lángja remeg?
Vagy hallgatnád-e a folyó sóhaját,
mikor ráncosra fagy a locsogás,
s jégkarcolt tükre groteszk képein át
szívja fel titkaink a kavicságy...
Az űr hatalmas vásznát nézni este,
- hanyatt dőlve szélfútta homokon,
hol halk moraj a világ szívverése -
álmodó lelkeknek való, tudom.
De ki hallja más, mit súgnak a dűnék,
mikor lágyszálú füvek ölelnek,
s a mezítelen tenger csókja oly kék,
hogy bármilyen csoda megtörténhet.
Összezárt markomból kifolyik az idő,
s az ébredő ősz ködfoga mar kezembe,
de augusztus, mint álruhás szerető,
még beoson hozzám, s mellettem pihen le.
Hervadó köpenye gyönyörű titkot rejt,
és árnyajka csókod emlékét remegi,
hiszen a nyár tudja, mit a szív sem felejt:
egymás testének voltunk az ékszerei...
Boér Péter uramnak szeretettel
Kis állathatározó
Az Úr 885. esztendejében, vagy talán néhány órával később, a hazai berkekben tán kevéssé ismert, ám annál sikeresebb magyar vadásznő, Monori Nóra, magyarosítva csak Mo Nóra, az évi szokásos kalandozó körútjára indult néhány tucat barátjával a kontinensre. Velük tartott a hölgy tíz év körüli fia is, Árgus, aki kora ellenére már akkor remekül ülte meg a lovat, jól bánt a fegyverével is, bár nem volt még nyilas.