Tartogatsz.
Szánsz,
mintha töredék
volnék,
végleg elveszítve
fél magam.
Salétromot borzongó
sötét folyosók.
Viszlek magammal,
Hallgatlak a semmi
vállának dőlve.
Kivénhedt, megkopott vackára már
mivégre hord az ember annyi lázat,
tántorgó csendbe félemlített házak
jég homlokán megszégyenül a nyár.
Hazaindulok,
elcsorog mellettem a város,
az aszfalton néhol a tegnapi
viharok sáros kéznyoma.
Kaporillat
andalog elő
a felázott
kerítés mögül.
Dobogás megint.
Egyenletesen folyik
a város,
hullámzó,
pasztell emberár,
víz, sirályok,
hajók ólomkék
villanása.
Kislány lebben,
vattacukrára rózsaszín
felhőt dúdol
a nap,
kontyos hölgy előtt
kézenfogva a széllel,
elhagyott kenyeres zacskó halad.
Összekuszálnak az álmok,
álnokul ül meg az est,
csendben a tegnapi lángot
szítja a lám sose rest
dalcsiholó konok óra.
Hé,
te ott,
a falak
mellett,