tudod milyen gyermekévek
csontra szikkadt semmisúlyát
ölbe venni, mint a lángot?
Tépett csókká pusztul az este.
Nem alszom.
Itt minden csak tüntető képzelet.
Nem találok egy pillanatot,
hiába turkálok emlékeimben.
Jelentés nélküli szavak közt őrlődöm.
Még egy utolsót szívok cigarettámból,
azután átölelem a csendet.
Magukba zárnak a falak.
Zaklatott, magányos,
langyos sejtelem tart még ébren.
Te voltál
ki egykor megálmodott
s váltam eképp valóra
de e való lett elméd hűtlen árulója..
A kő eddig is ott volt kezedben
De még rejtegetted
Nem dobtad el
markodba szorítod a telet
fagyvirágok ajkadon
szemed jegén korcsolyázom
hóvihart kavarsz arcomon
Porlepte vágyak apró szusszanásai
mint, pergamen rózsa az asztalon,
ringatják el ösztöneim.
Semmi sem történt,
csak esett az eső,
Valaki mindig hiányzik,
lehet, hogy végleg elment,
vagy csak éppen most
valahol máshol
Feléd gravitálok..
benned, olykor kivüled rekedten