Őszi anzix
Aznap éjjel valami utcai karnevál
forró vörös tömegében viaszként megolvadva
sodródtam ezernyi maszk és izzadó test között
egy ismeretlen cél felé.
Tisza
kavicsból terített partot © - Copyright Pekka
Hegyekből indult, s a kezdet:
Csermely, mit ringattak a fák.
Ki a rétre - futni kezdett,
Hol átlépte fakó nyomát,
Odébb állt, majd eltipor’
Fordult, a pusztának tartott,
Ráterült a földre, mikor
Néztem, hogy vizével alkot.
Kis érből nagy folyammá lett,
Által futva völgyön pont ott,
Hol magának utat vésett,
Sziklákról mindent lebontott.
Lágy kezével, mit felépít,
Szűrt fénybe rejtett fotódon
Négy asszony
Arra az idegesítő sírásra ébredt, mint már két napja mindig. Néhány óra és újra a követelőzés. Ösztönös hajnali mozdulatokkal simítja a homlokát, öleli, kínálja, ringatja. El kellene már indulni. Hajnalodik. Nem akart éjszaka menni, mit mondana? Miért megy gyerekkel éjjel a Neretvára. Bár egy halott már akármit megtehet. Jó lesz így nappal. Kisebb a feltűnés, majd azt mondja, friss hideg víz kell a vérfoltos ruhák mosásához. Ha egyáltalán kérdeznek valamit. Azóta senki nem áll vele szóba, még az asszonyok sem. Ő nem akasztotta fel magát, mint sokan, akik nem tudták titkolni, mi történt velük.
Momentum 2.
Valami régi sanzon szól a buszvezető
Sárgán világló fülkéjében.
Valami némaság ázik a legelőn,
és némaság guggol a föld mélyében.
Vízfüggöny mögül néz most vissza
A világ, s így minden sokkal érthetőbb.
Lépsz előttem, jársz utánam
Ha te nem lennél,
vajon meddig lennék én.
Lángolnék-e újra
a fény-táncoló napban.
Kilenc nap
A falak tiszták és vakítóan fehérek. Néha az embernek olyan érzése támad, hogy a közéjük bezáródott szagok, a néma sikolyok, a gépek lassú, halk moraja egy egészen más világba húzza át. Pedig semmi extra. Négy fal, két ablak, négy ágy. Az ágyak évek óta úgy állnak egymás mellett, mint egy kifeszített sóhaj. A levegő csak akkor lengeti meg a sárgás, kopott függönyöket, amikor az ajtón belép az élet, és mosolyogva körbenéz.
Az elfelejtett lelkek tengere...
Ahoj! Matróz, húzd most a horgonyt,
oldj kötelet, és a nyílt vízre fel!
A szél megint velünk, vitorlát bont,
s árbocok csúcsán lengve énekel
búcsúdalt Neked, én jó kikötőm.
Hol vágyó szemből már nem hull könny
értem, s még maradnék, de erőm
gyilkosa lenne az a színtelen közöny,
mi elüldöz e világból.
Adjon az Isten
Adjon az Isten szebb jövőt
Szép földemre szent esőt
Fejem fölé hűs tetőt
Két karomba szeretőt
Érzéki (avantgard) szólamok (+18)
...a kis hazudós,
vágyba burkolt telhetetlen
méhecske,
mutatós matatással menetel(ne),
húzva - vonva ájulásig,
ha bírná szegény ipse!
Persze elment...
majd visszajött,
huncutul kacsintott;
és kezdte újra.
S már ujjait fonta,
nyakát szorítva -
menten markában tartva,
azt a kis... micsodát is?