Szétzilálsz. Ziláltságaidból élek.
Amíg élsz, jobban zenélek,
biztos te halsz meg vagy ha én nem,
elérlek, elér bennem e mostoha élet;
futok utánad, őrzöm a tavaszt,
nem találok hozzád szavakat,
te – ha akarsz – feltámasztasz,
de csak a pokolban van hely,
hogy lássalak.
kenderkötéllel lasszózott meteor
hő te
párnától összegűrt tarajos
goethe
Újhold sarlója feszengett felettem,
az éjbe most rejtelmek csendjét szőtte,
megittam a maradék bort, s fizettem,
s búcsúzóul még megálltam előtte:
mesélj nekem te sejtelmes holdszelet,
szeretted-e lényem, s most hogy utazom,
görbe ajkad sír-e, vagy csak kinevet?
Bár mindegy, úgy sincsen miért maradnom….
Tudod, úgy voltam én,
mint az a palackba zárt szellem,
amelyik elhatározta,
hogy aki az első ezer évben kiszabadítja,
annak jutalmat ad.
De az eltelt három nap már többnek tűnt,
mint ezer év.
pátoszra hangoló szavaktól
szándékkal elzárt elme
figyel éberen négy égtáj felé
Összekuszálnak az álmok,
álnokul ül meg az est,
csendben a tegnapi lángot
szítja a lám sose rest
dalcsiholó konok óra.
nem tudsz aludni
tisztán látni
mert Ő
akit szeretsz
kiszakíthatatlan kényelmében fekszik
szemhéjad alatt
ott él veled-benned
tündöklő vágyaid magasba csapó lángnyelvein
Nálam hagytál valamit, akkor régen. Már nem is tudom, pontosan mikor is volt. Arra még emlékszem, hogy sokat beszélgettünk.
Az öledbe vettél és törökmézzel kínáltál. Akkor utáltam a törökmézet. Keserű volt és ragadt. Féltettem a tejfogaimat.
éjjel megnyílt az égbolt
és beléjük nőttek a fák
határokat nem keresve
lehetetlent nem ismerve
Fogantam valahol
lettem kihordva
parányi gomb
akasztva
cérna horogra.