Az afrikai szavanna közepén, ahol egy oroszlán, név szerint Leon, sok oroszlántársához hasonlóan egész napi sziesztáját élte épp, lógó nyelvvel, lihegve, a hőségtől elkábultan, egyszer csak, mint ködön át, kábán megpillant egy bivalyt, amint pontosan előtte áll. Azt hitte, hallucinál. Éhes volt, az oldala már behorpadt. A bivaly megszólal.
- Üdvözöllek, kedves barátom...
- Barátod a hóhér! - mondta Leon. - Az meg én leszek.
Emlékszel az első napra, az első levegővétel utáni pillanatra, a hangra, a mosolyra, a dalra? Az idő egyre tágabb lett, a tér fájdalmasan körénk szűkült. Fénytől-fényig, árnytól-árnyig, faltól-falig ölelt körbe a lepkeszárnyú hajnal. A szárnyakat neked adtam, de engem soha nem tanítottál meg repülni. Fölém hajoltál, arcod a félelem idegen árnyaival takarta el a napot, szemedben szürke felhők vonulását láttam, szilánkokra hullt minden kimondott szó… csak élni akartam, de születésemmel benned haltam.
Sárban született. Anyja ölén
lüktetve, melegen ölelte át a vadon,
nem is emlékszik már talán,
hogy létezett valaha igazi, mély oltalom.
Tőzsdék körül éled a dzsungel
III. (autóstop Las Vegasba)
"Vezess, merre az út,
Ragyogó sötét felettünk,
aranyló fellegek,
gyerünk, stoppoljunk Las Vegasba,
a titkos kóddal nyerek"
kivülálló vagyok
és gyenge
Álmodj! Zúgj tova, légy erdő friss illata, nyárban
felhő, vagy csak pár csepp - omló hűs tavasz öblén.
Nem tudhattam, ezt nem tudhattam.
Számban hűlnek a szavak,
mondhatná őket más is, akárki:
mert nem tudtam, nem tudhattam
megfosztva gesztusaimtól,
meg jól ismert, begombolt pózaimtól,
nem tudtam, nem tudhattam,
hogy cipőm sarkáról leporlik a sár,
hogy nem jelöltek meg az utak,
melyeken hiába próbáltam hagyni lábnyomot.