- A kiskésit! Ebből a neuraszténiából sosem gyógyulok ki, tiszta ideg vagyok, lassan már pánik beteg is! Hallom, hogy magát úrnőmnek képzelő, súlyos önértékelési zavarokban szenvedő idióta, gonoszkodóan a márvány burkolatot méregdrága topánkáival határozottan püfölve közeledik. Hiába vagyok az ükanyja óta fiatal tükör, úgy nézek ki, mint egy kivénhedt ócskaság. Jaj ne! Már megint itt van és kezdi nekem a hülye verseit.
- Tükröm, tükröm mondd meg bátran, ki a legszebb a világban?
- Na végre, hogy hazavergődtél én uram! Mit rángatsz magad után?
- Nem látod Klárim, egy nagy darab bádogot. Találtam az egyik kuka mellett, még van három, vissza is megyek értük. Estére házban fogunk lakni!
- Ne viccelj már Gézu, mindjárt ránk sötétedik.
Tavaszodik. Kint rügyekben rejtőző falavelek készülnek nyúlfarknyi életükre, olyan élniakarással, mintha örökké tartana. A cseresznyefákon is megjelentek az első bimbók, szerteszét madarak röpködnek. Langyos szél ölel át mindent, szikrázóan sütve, ragyog a nap.
Szikszai úr éppen fatális tévedés elkövetésére készül és hozzá is lát.
- Drágám, felhívnád Emesét? Már elég régen odaadtuk neki a függönyt rojtozásra.
Ó drága Kövérhon, tán kicsit jobban is becsülhetnéd kövérkés, kövér, kövérjeidet, akik századokon át, soványak hadjait visszaverve, szívűkben örök kövérek maradtak e magasztos hazában, pedig mennyi nyeszledék bakancsa tiporta drága földjét! Verítekes kövér izzadsággal, soványak és kövérek vérével áztatva máig áll a kövér haza!
Nem az erősségük a szoknya, ezért nem is nagyon viselik. Tagadhatatlan, hogy valami ahhoz hasonlót ugyan hordanak, ami a semeddigen fél milliméterrel ér tovább, de azt csak nagyon tapasztalt, vagy nagyon tapasztalatlan, ruházkodással nem foglalkozó azonosítaná a lexikonokban szoknyaként meghatározott darabbal.
„Viharos vad évek,
Szerelmünk megtépték,
Csak rongy és sár.
Pedig most is égek…”
Egyszer volt. Hol nem volt. Ahol az Üveghegyről az embereknek az üvegvisszaváltó jut az eszükbe, az Óperenciás tengerről nem is hallottak még, s ahol a kurtafarkú malac sem túr csupán a maga kedvére, elvégre bolond az, aki ingyen dolgozik.
Szóval itt, Félszárnyfalván élt, él a Gereben család.
Lépések…
Érintések, vágyak, hazugságok, igazságok, talán magad sem tudod, hogy vajon valós e az, amire vágysz, amit kívánsz, amit magadénak akarsz tudni.
Lépegetsz… teszed kecses piros cipőbe bújtatott lábaid előre, majd újra, egyiket a másik után… léped, taposod az utad, gázolsz sárban, harmatos réten, csillagfényes éjszakában, verőfényes napsütésben. Rácsodálkozol a holdra, nézed tányérját meséket beleálmodva, s fejtenéd meg titkát. Titkod. Belevisít az éjszakába egy madár, ébresztve fel magát, s magad, s nyugalmat parancsolva vagy éppen éberséget…