Gaius Valerius Catullus utolsó napja és műve
- majdnem minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző írás –
(--- 651. ---)
A mindent és mindenkit vonzó mágnes kihullott belőled, s ez az mi fájdalommal tölt el -, mivel most nem találod meg azt.
Azt érzed jelenleg mintha már nem is a magadé lennél, s minden mi eddig oly hangzatos volt – egyszeriben oda lett -, és a nagy semmi lett a birtokosa.
Hirtelen jött minden, és ugyanúgy távozott is - s csak elvitte bátorságodat, de Te maradtál -, mint aki megváltoztathatatlan.
Letette kezéből a szenet, melléhelyezte az ezüstvesszőt. Ezek így nagyjából két-háromnapi ebédet és vacsorát tettek ki, ő pedig már harmadik napja nem evett, csak borozgatott. Bort még ivott. Sok bort.
Elnézegette a kartonra vázolt ifjú lány fejét. Bájos, szív alakú arcocska, mézszín csigákba bodorodó haj. Hát persze, hogy mindig, mindig ugyanazt a lányt rajzolta. Őt.
Kit?
Simonettat? Claricet? Martat? Nicolettat?
- Nagyon sietsz? - egy riportalany kéne... és lépteim ritmusát átvéve mellém szegődött,
az a mindig sunyi ismerősöm.
- Tudod másodállásban írogatok, kell a pénz! Tudom ötletem szakállas, de én még "nem ütöttem le". A főnök szabin, a helyettes szerkesztő Ámorilag - zaklatott, álló nap az asztalon bóbiskol... talán ez az írásom befér a résen.
Annyit tán lehet és kell tudni rólam - e kézirat közreadójáról - benevolis lectorem, hogy nem vagyok, sosem is voltam történész, sem asztrológus, következésképpen a közreadott kézirat minden tévedésének jogát áthárítom annak szerzőjére.
Ha egyáltalán vagyok vagy voltam valami, akkor – mondjuk – könyvmoly, könyv- és könnykukac vagyok. (Így igaz: könnyen elsírom magam egy szép alkotás láttán - olvastán, tehát könyv- és könnykukac vagyok.)
Afféle „homo literatus”: no, tán az vagyok.
Vagy voltam…
Mondjuk így!
- szicíliai legenda nyomán -
Halászok meg hajózó népek, ha Szicília legészakibb nyúlványánál haladnak el, ott, hol legmélyebb a Tenger, mai napig sóhajtó hangokat hallanak lentről, a Tenger fenekes fenekéről.
Halászok és hajósnépek mondják, hogy értik a szavakat: Cola di Mondello, Colapesce, a kis halászlegény súgja nékik történetének titkait amonnan.
E történet pedig így esett.
- Ó, de örülök kedves Mártika, hogy másfél év levelezés után, végre személyes valódban is láthatlak!
- Éppen ilyen nagy, mosolygós macinak képzeltelek, Dávid!
- Tudod Mártika, olyan szinten senkit sem ismertem, mint téged, tulajdonképpen napi 10-15 oldalnyi levelet váltottunk. A postás nálam már nagyon ki van akadva. Bejött az új módi, tudod az internet meg a mobiltelefon.
Mottó:
There’s nothing ill can dwell in such a temple:
if the ill spirit have so fair a house
good things will strive to dwell with’t.
Nem lakhatik ilyen templomban gonoszság:
ha a gonosz léleknek ilyen lenne a háza,
a jóság is vele kívánna élni.
(Shakespeare: Vihar)
Sárgarigó - feketében: szépen szólt az ének.
Szépen tudtam minden este meghalni Teérted.
Minden este arra vártam, hogy eljön a reggel,
megszólítod énekemet sárga - feketében.
Aranyrigó sűrű éjben: hónak - hava hull ránk:
szeptemberi decemberben hagyott el a „hagyd rám”.
- egy ötvenhatéves férfi, ki harmincnyolc évvel ezelőtt fogalmazott, írt utoljára (írásbeli érettségit), feljegyzi olvasmányélményeit -
Bevezetés
Avval kezdem, hogy egy héttel ezelőtt sok szabadidőm volt, hát tettem egy sétát a környéken, ahol harminchat éve lakom.