Kelebi Kiss Istvánnak, barátsággal
Mintha stadionban zúgó lelátó
biztatná, belead mindent, apait-
anyait fájdalmas világmegváltó
magából. Színültig tölti dalait
lángoló szívvel, kínzó gyötrelemmel,
epekedő vággyal. Bár csak maga fog
tüzet e szómágiától, nincs ember
aki az érzelem húrjait jobban
pengetné nála — így hiszi. S mert néha
megesik (vak tyúk is talál szemet), hogy
ama untig emlegetett szív még a
szövegben is megdobban, senki, sehogy
el nem tántoríthatná kliséitől.
Így azután, ha mégis megkísérled,
csakis irigye lehetsz, akit kitör
a frász sikereitől. Nincsen képlet
amely egyszerűbb: okoskodó, rideg
és személytelen minden leírt sorod
(így a dilettáns verdikt), míg a tied
helyett bennük csak a VERS szíve dobog.