ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az Enigma ciklusból

Vagyok: semmi. Nem is vágyom többre,
csak hogy én fojthassam vízbe a napot
minden áldott türkiz éjszakán.
Elnyelhessem: forrón idézze bennem
fagyott valóm régi vándorútjait.
Ha éjjel lesz,
a horizont távoli vonalán
felhőként lépkedek,
s a holdra nézek néha fel:
elárult áruló.
Áruló, mert már nem vezet fel út.
Vagyok űr, - és hajam a tejút -
a véges végtelen unott vándora.
Ha hajnalodik,
a végtelen óceán vizében bolyongok:
sötét zugomra vágyom.
Elveszett hangom már nem keresem,
s mert néma lettem, eldalolhatom
a mártír habok monoton menetének
zúgását. Rólam szólnak. A semmiről.

Vagyok: minden. Hisz a hullámok
a semmiről zúgva a végtelenről dalolnak.
Régi sebeim hitét a mélység közönye
foltokban hímezte rám.
A víz felett remegve, lebegve
régi lángomat sarki fénnyé kiáltom:
imádkozom hozzád, anyám.
Imádkozom a nap haláláért,
ha éj burkol ködbe,
imádkozom a perchez évezredekig,
hisz testem atomjait fűtöd bennem,
ha kígyóként húzom a mélybe, megcsalt kedvesem,
a fehér tojást halva született gyermekeddel.
Sorsod vagyok, férjed és gyermeked,
és lányod éjjel mindig az enyém lesz.
Nézem sápadt arcodat, amint a hullámok
feledéssé mossák,
nézem arcod lentről, és gyermekednek
titkaim suttogom. Hisz nekem.

Vagyok: hit. És míg a nap néz rám a habokból,
a csillagokat tépdesem az égről,
s a kívánságokat vízbe dobva
sikollyá kacagom.
Taníthatok újra. Őt tanítom.
Ő lent sír mindig, minden éjjelen,
s mikor testem árnyéka fehér fényére vetül,
a néma imákat átölelve ring,
sír, csak sír csendesen,
amíg égbe kiáltott sikolyok ringatják halálba
egy messzi holnapig.
Hitet zúgok halott istenek hangján örökké,
és rád nézek még, mint a régi boltban.
Ősz kontyodra nézek fel néha,
hisz rájöttem: fény-ösvényed nem égbe -
csak a múltba vezet.

Vagyok: múlt, és emléktestemet nyaka köré tekerve
mesélek a fehér tojásnak.
Mesélek régi dalokról,
megszegett ígéretekről,
mesélek a siket kövekről,
az akasztófa kenderköteléről,
mesélek apákról, fiúkról,
mesélek háborúkról,
mesélek fémes templomokról,
mesélek fehér egyszarvúakról,
mesélek a reményről,
képzelt istenekről,
mesélek egy régi vándorról,
és mesélek rólad is, anyám.
Sohasem láthat téged:
csak ha már alszik csendesen,
úszom tovább kígyótestemmel,
s majd egy régi barlangba bújva
- amit rég ellepett a víz -,
suttogom magam elé dideregve, a néma csendbe
a holnapot.

Vagyok: jövő.
Gyűlölöm a holnapot, mikor
elhagy gyermeked, mert elhagyom.
Gyűlölöm a holnapot, mikor meg kell halnom.
Gyűlölöm könnyeit. Gyűlölöm fehér fényét,
mert régi fényedre emlékeztet.
Gyűlölöm ártatlan szemeit.
Ha hajnal jön, utánam indul,
hogy megkeressen, de én barlangomban
fekszem hidegen, holtan,
így ő szárnyakat növeszt,
fehér, vakító szárnyakat,
és felszáll a vízből.
Átrepül a horizonton,
hátha megtalál meséim sivatagában,
hátha látja még a templomokat
a dűnék között.
Ilyenkor te leszállsz homály-hazámba,
és én nem láthatlak téged
fiatalon, fehéren.
Csak éjjel látlak mindig:
olyankor öreg vagy.
Vak vagyok, mert mindig téged látlak.

Itt leszek mindig, minden hajnalig,
és éjjel ébredve kígyóként
fojtom meg gyermeked,
a csillagokat az égről tépdesem,
az űrt mázolom felhőként az égre,
s a közönyt zúgják hullámaim
ebben a lágyan lila, messzi világban,
ahol arcomon érted szárazak az árkok:
Mert hiszem, hogy egyszer rám találsz
régi barlangunkban
álmomban, egy türkiz hajnalon,
távol a fénytől, távol a kövektől,
távol mindentől.
Álmomban talán megsimogatod ördög-arcom,
tested jászolába hívsz,
és mesélsz régi, álmodott jövőnkről.

----

Enigma

I. Voltam
II. Vagyok
III. Leszek
IV. Enigma