A „valahonnan” foszló ködéből
kísért idáig bússzavú múltam,
hol fekete-fehér fény sejlik föl,
s árnyak hevernek furcsán, elnyúltan
a keresztutak kusza bogánál...
És pihenni jár melléjük a csend.
Oly néma világ ez, tán a halál
angyala sem élne meg idefent…
Felhők lelógó csecseit fogva
oltotta szomját a semmi őre,
s emlékek ízét böffentve hagyta,
hogy időteste az érkezőre
telepedjék, mint bús egykedvűség...
S ha benne még bánatok zihálnak,
a torz magánymarkok a „menni még”
hívásának állítsanak gátat…
Körülölelt a szomorú homály,
s fojtó karjával az utak csokra,
nem pislogott szem, nem szólhatott száj,
ahogyan néztek ajándékomra,
s rettenve hőkölt hátra a nincsen!
Ujjam közül lelkem szivárványa
folyt elém, s ezerszínű énkincsem
mutatta az utam világodba…