Semmilyen érdekből nem tudok
és nem is akarok senkin átgázolni.
Nem tudom, és nem is akarom magam
hozzászoktatni a szenvedés látványához.
Idegenül állok a rideg tülekedésben,
nézem az embereket, szívükből halott
rózsák fakadnak. Korlátozósdit játszanak.
Elfeledték a szabadság illatát,
a szolgálat, az alázat magasztosságát.
Betonkalickába temetkeznek,
poruk is terméketlen.
Tartózkodom a várostól.
Az adásszünet kék, inkubátor fényében
fekszem - mindentudó, óriás csecsemő -,
álmodom az egysejtűek örök életéről.
Hagyom, hogy az ágy hajszolt menetben
- minden élet bölcsőjéhez - a tengerhez vigyen.
Útközben elvadult erdők nyargalnak elém
és kétkedőn néznek. Hiába mondom nekik,
hogy mindig harmóniában éltem
a belőlem osztódó káprázatokkal.
Számukra is gyanús a boldog ember.
Az égen valószerűtlen mennyei szigetek
lebegnek. Pucér ágak közt kutat,
alkalmas hajlékot keres a fészekfoglaló fény.
Madarak torkát betölti a közös éneklés
gyönyörűsége, megszűnik tőle az ébredő magok
származás szerinti megítélése. Az idő tüntet.
Minden létező és eltitkolt félelem ellen,
hogy sugárban áradhasson a kikelet.