ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ki tartóztatja le kalózfekete hajszálaid
verdesését, ki javítja meg az álmok
szakadozott telefonvezetékét, ki számlálja meg
az arcokon hervadó mosolyokat, hány
aranyhídnak ad új nevet a változékony széljárás.

Milyen idegen ég alá kell visszavonulnod,
hogy szavaid forró gyolcskötését
magukra vegyék a balgán selypegő füvek.
Ki menti fel fáradt hátad a szabadság
támogatásra szoruló tornyai alól.

Ha úgy érzed, utcára száműznek a tények,
akkor is hozz sorra-sort, legyél iránytű, mely
észak felé lebeg, zúgjon tudásod, mint termékeny
búzamező. Oly gyorsan hull a Tóba a hígítatlan
örökké ígéretével a nap lángoló páternosztere.

Elvégre tiéd a hegy oldalában a virágok
emléktáblája, vadcsikó-sombokrok nyerítése,
a karnagy nélkül maradt fénykórus zilált dala,
az alkony vörös kontya, és ne feledd, ott vannak
a szikrájukat őrző kovaszavak.

Kelj föl,
mint nyomorgatását megelégelő nép,
kelj föl a sötétség sáncaiból, mint
a kiszámolósdit játszó csillagok, és villámolj
sastollasan halottaid csontsorfala felett.

Ne kérdezd, meddig még. Ezer év,
vagy amennyi az álmok lakatlan partvidékén.
Múlhatatlanul, biztosan gyere, ahogyan
a karszalagos idő, jajok árapályával,
ködök kürtjelével zaklasd a puhány öblöket.

Rázd föl a céltalanul kószáló kócsagot,
hadd ébressze föl az opálos eget.
Hadd tudja meg a part,
kié a talp, amiben úgy
ég a hús, ha arra jár.

A bejárati ajtó ölelésre tárt félfáin át
elfuserált jelszavakon túlra látsz.
Kenyérrel, sóval várnak a meghitt percekért
sóvárgó ünnepek. A kertben egy kő alá tette
a tél a végszámlát, emlékek rézkarcaival,
nevetések elnémult echóival fizetek.