A mosoly anyanyelvén – Javier Heraudért
Felhők javítgatták az égbolt architektúráját.
Bekerítette az időt az álmok változékony
éghajlata. Testemen baljós duzzanat volt a vágy.
Nem tartoztam senkihez, csak húsom kötődött
csontvázához és emlékeim nedves sziluettjeikhez.
Amikor kitárult az erdő faragott székelykapuja,
szabad levél lettem, elhagytam a rabságban tartó
ágat, és megláttalak. Tudatomban horgonyzó hajó,
tekintetedbe ivódott az eget verő Tó, szempillád
mint szélben lázadó vitorla verdesett.
Az igenlés és a tagadás szívverésével jöttél,
oly biztosan, ahogy tudni való, az óramutatók
újra és újra nekirugaszkodnak a körnek a számlapon.
Kivilágítatlan napjaimba reflektoroztál,
szabad utat adtál a tájnak.
Teletömtük zsebeinket hallgatag utcákkal,
amikre elkezdtük írni életünk boldogabb felét.
Kicsit rövidebbnek tűnt a hátralévő történet,
de a megszokott mindennapi nyugtalanság helyett
tele volt nevetéssel és kavicsokkal, nehogy ellebegjünk.
Dylan verseket szavaltál, én Corso kérdéseivel
válaszoltam. Azt mondtad, olyasmiket akarsz
tenni velem, amit mással még nem követtem el.
Szomorú lettél, amikor elmondtam, már tangóztam
valakivel meztelenül a teraszon.
Ujjaid közül elgurult az égetett szeszbe mártott
este, és felvérezte a padlót. Reumás szárnyakkal
nem tudtál elrepülni. Reggelre kihajtottak
és fekete virágokat bontottak a kavicsok,
amiket haragodban Dél irányába dobtál.
De aztán a mosoly anyanyelvén beszélő
csillagképek, és a párzó vizeken táncoló
szivárvány elevenné bűvöltek bennünket.
Hálám jeléül a hajnal oltárkövére
helyeztem lázban égő pacsirtalelkemet.
*
illusztráció: saját fotó
- Pethes Mária alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges