ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Fák sötét csíkjai között áll a tér.
Kibámul a vonatablakon.
Üres. Üres. Kegyetlenül üres.
Sötét árny egy régi homlokon.

-

Vörös függönyök mögött áll. Ezer év telt el így.
Mire emlékezhetett, rég mindent elfelejtett.
Csak álmodott egy régi mozdulatról,
S így fakult - mind áttetszőbben derengett.

Az ablakon kinéz. A sínekre lát,
Nem tudja, hogy szeme káprázik-e.
Egyre halványabb. De most a legszebb.
A függöny leng, és kilép mögüle,

mert az üvegen saját arca helyett
alakot ölt egy régi láz körvonala.
Ránéz most, s belé nyillal egy régi mozdulat,
ahogy felnyílik a poros zongora.

A szoba sarkaiból oson elő
A lesben álló, hósápadt sikoly.
'Most már emlékszem. Azt hittem, kihalt belőlem.
Tiporj el végre. Fejezd be. Tiporj.'

Kis garzonlakás. Az űr közepén.
Talán tényleg egymást ölelik.
Talán vonat araszol. Unottan.
Lábnyomok gazdáik keresik.

A világ meggörnyed, ahogy állnak ketten
Egy sablonos kis szoba közepén.
Ők se hiszik el, hogy így lehet -
A régi remegés fut át a kezén,

Ahogy hátrasimítja a lány ánizs-haját,
És ő vissza néz rá, kérdőn és puhán:
Ismerős neki, de nem tudja honnan,
Csak egyet tud még mindezekután -

Sokszor látta már, ahogy odalép
A zongorához, frakkban, fiatalon,
És nyitja is kecsesen fedelét -
Aztán szeretkeznek, s az ablakon

Kísérők nélkül maradt mozzanat -
Egy holdsugár bebukfencezik,
Elszégyelli magát, elpirul,
Majd egy képkeretre letelepedik.

Aztán öltöznek, mint egy álom
Százszor látott tölgyfa szobájában.
Ott ismerték egymást, és minden
egy borostyánnal benőtt rácsos ágyban

Ketrecben hevert. Tudtak mindent.
Mindent, amit csak tudni érdemes.
De nyitva hagytak egy ablakot,
És kintről megfáradt, öreges

Szél libbentett meg egy függönyt.
A szerelem egy őszi hajnalon
Kabátját vette fel estélyijére,
És fényleni kezdett egy balkonon,

Ahonnan a semmire látni csak.
Mindent elfelejtett. Áruló.
Álmodni kezdett, s lassan a fekete
A szívébe bújt. A függöny ólomtakaró.

Újra itt van vele. A zongorához ül.
Ruhája, mint rég - csillog vörösen.
Játszani kezd. És csak neki játszik.
Haja hullámán a fény időz el törékenyen.

Minden fájdalmát eljátssza neki
Egy elhangolódott régi zongorán.
Egyre gyengül, de tovább meséli,
Mi megmaradt, átlépve bánatán.

Ahogy játszik, megdermed az idő.
Hangonként csitul a régi láz.
Már nem is érti, hogy mivégre volt.
Szeme árkain az éj átcikáz.

Talán egy festmény, rajta öregúr
Zenére ébred hosszú nemlét után.
Ő szerezte - felnyitja szemét,
Csak egy régi bíbor vászon leng puhán.

Hátulról nézi, ki mindent kiállott,
A bolond ruhájára pírt von a fény.
Kecses kezei sorsokat zenélnek -
Nem lehet igazi. Csak tünemény.

Ahogy játszik, galaxisok születnek újra -
Minden hang egy-egy kis világ.
Most hozzáérhet sápadt arcához.
Most minden hang egy összeroppanás.

Ahogy rá néz, olyan különös
Mélyet vitt szemébe az évek moraja
De mégis ő az. Most már emlékezik.
Ugyanúgy hajlik íves nyaka,

És zongorázik, és csak zongorázik
És alattuk száguldnak vonatok
Száz fénypöttytől a földszín elázik
Az égre emel egy-egy dallamot

Minden elhagyott galaxisért,
Mit ezer éve már elhallgatott.
Válasszá lesz minden régi miért -
Soha ki nem mondott mondatok.

Minden hang belőle származik,
És születik belőle újra az ég.
Lágyan derengővé halványodik
Már szinte átlátszó, ahogy pírban ég,

Egy kitartott hangra összebújnak,
A rég elfelejtett érzés újra belényilall,
Majd lassan eltűnik, ahogy az utolsó hang
Visszhangja egy csillagra hasal.

És itt van most, az idő sarkain,
s belekezd az utolsó tételbe.
Nem érez semmit, ahogy ezer év
Sikoltva inal a skarlát éterbe.

Egymással szemben állnak -
Utoljára levetik együtt a régi láncot.
Olyan sokszor álmodta meg. Egyek voltak.
De már nem talál egyetlen vonást, vagy ráncot,

Amiért érdemes lett volna.
Már nem dereng. Túl sokáig várt.
Ruhájáról a régi évek fénypontjai
Csillámként potyognak. Megtalált

Céljait a régi bolond utas
Belső zsebébe gyűri a gyufák mellé.
Markába veszi, ami maradt belőle,
És a kinti erkélyre áll. Csenddé

Lettek a kincsként őrzött pillanatok,
A szerelem dallamba írta saját lényegét.
Most ott áll üresen, kegyetlenül.
Ő zárja le végül a szemét.

Zúgnak a sínek, és ő itt hagyja a régi vonatot.
Kezében gondolatnyi föld - ez maradt belőle.
Tán nem is volt igaz. Felfelé indul. Rágyújt.
De a csillagok is elfutnak előle...

-

Ahogy hegyek vágják ketté az eget,
az éjszaka a ködben szétszoródik.
Elálmosodik, s ledől a vonatülésre,
míg tükörképe az ablakon
a csendben, törött álmok zugain
lassan elmosódik.

---

Galaxisok, Vonatok és Zongorák

Bevezetés
Galaxisok
Vonatok
Zongorák
Epilógus

2005