A vonat döcög. Döcög. Döcög. Döcög.
Dodeskadenné szűkül a világ.
A vonat száguld. Száguld. Száguld. Száguld.
Porba hullnak megfakult imák.
A vonat ringat. Ringat. Ringat. Ringat.
Egy régi elfelejtett walzeren
kering bennem nincs békülve valóval.
Játszanak egy égi hangszeren
a szavak. Szavak, szavak és szavak,
mik elcsitulnak, ha árnyadra esnek.
Múlt képek. Képek. Képek. Képek.
Begyakorolt világokká lesznek
a kupéban égszínné képzelt írmagok,
és suhannak pontnyi lélegzetek.
Még suhannak. Még. De meddig még?
Rögből hasított idézetek.
Fekszem az ülésen. Jó ez. Jó így. Jó.
Nem is volt más. Csak ábrándozom,
legyen élni miért - még élni -
vádló múzsák állnak a peronon
esernyővel, az időről beszélnek:
esik. Kóccá ázik ánizs-hajuk.
Elmosódnak egy nyár végi tájban -
kirúzsozzák zsírkréta-maguk.
Whiskyt rendel egy régi poros álom
a mártírhoz címzett restiben.
Magány. Magány. Látod? Magány.
Tenyerén a régi érzés pihen.
Miért nem fáj már? Miért? Miért? Miért?
Elegem van már az egészből.
De túl bíbor az alkony. Vérszínű.
Bolygók potyognak a kőre kezéből.
Visszaszáll és jó - sajnálható -
mert nem létezik végállomás.
Függöny leng. Lengedez. Leng.
Mögötte nem áll senki más,
Csak szaros tükörkép, elmosódva -
és mögötte egy parányi világ.
Fák olvadnak egybe a folyókkal -
monoton, de meghitt orgiák.
Néha érez, néha elfelejt,
és mindig úgy érzi, közeledik.
Dodeskaden. Dodeskaden.
Száz holnap ásít száz új holnapig.
Költői éj, gondolázó álmok
születnek ilyenkor mindenkiben.
Eltűnt. Elmúlt. Velem. Távolodik.
Csikkek izzadt ülés réseiben.
Ha fájhat még, hát most kéne fájjon,
mert így stílszerű, kint rám mosolyog
egy régi lenne, és eltűnik - sikoltva
csapódnak üveghez galaxisok.
Este. Hold. És más szokásos okok,
Ilyenkor valaki a síneken szembeköpi
igazságával csigolyatörés hangon
a valót. Az meg csak letörölheti.
Csillag. Fény. Dodeskaden.
Örök utam sokáig zötyögöm.
Éveim - a fekete lyukak színét
szembogaramba átörökölöm.
Meg halál, anya, isten, ilyenek -
ezerszer láttam őket elsuhanni:
lehet, hogy csak ördögök guggoltak
a bokorba dolgukat végezni.
Ragad az ülés. Csak ragad, ragad!
Szeretlek. Most sem mondhatom.
Mindeggyé lesz az összes ámítás
a mindenségbe tartó vonaton.
Talán képzelem. Talán tényleg szólnak
a félhangok egy poros zongorából.
Mindig hallom. Hasogat a fejem.
Üres versszakok csikorgó imákból.
Talán felfelé tartok. Talán lefelé.
Rég nem tudom, hogy ki néz vissza rám
az ablakból azzal a szörnyű arccal.
Te magad vagy az összes hibám.
Unlak. Tűponttá ásítom a mindent,
és a földet szórom az űrbe majd...
Ne nézz rám! Elég. Az örök hosszú idő.
Emléked annyiszor gyomromba mart,
hogy ha majd egyszer egy függöny mögött
meglátlak, nem sírok. Nem kiáltok.
Csak eldobom a csikket, és üstökös lesz.
Üstökös. Bevilágít majd. Látni foglak,
látni, látni, látni - te áldás vagy átok.
---
Galaxisok, Vonatok és Zongorák
Bevezetés
Galaxisok
Vonatok
Zongorák
Epilógus
2005