Szabott mintákba hímezett utak
porrá esnek szét a csillagködben.
Egy pontban még világít a minden,
minden egész lesz az eltöröttben.
Mert eltörött rég, s tán sosem tartott igazán
a derengő, leheletnyi választóvonal.
Ég-szag, fű-szag párolog a nincsben,
s a horizont sikoltva elinal.
Itt már csak a szív helye lüktet.
Régi miértekért nem remeg a kéz.
A némaság csillámai közt bokáig ér a múlt.
Mi fontos maradt, mind egy pontban ég.
Fehéren villannak válaszok
a csend zugaiba bújó feketében -
az egyetlen dal. Gigászi zongora.
Gondolatnyi föld remeg a kézben.
A távolba réved - kis garzonlakás,
s még kihamvad az ég a plafonon.
A falon isten lóg bekeretezve:
mereng sajáttá festett halálokon.
Nincs is ott semmi. Vagy máris elillant.
Csak megkönnyebbült, korhadó keret -
csak ennyi. Eddig láthat a szem:
kitárt karokkal megcsalt feszület.
Galaxisok vonulnak át a lelken:
szertartásos, önhitt körvonalak.
Titkaikat elrejtve mutatják,
mormolnak. Magukba zárt szavak.
Az egyik megáll. Elfáradt talán.
Egy fatörzsnél bágyadtan leül.
Sóhajától kettészakad a húr,
mi jézusokat keresztre hegedül.
Őt sajnálja, vagy csak már beleunt -
kopott frakkban okád a világ.
Álmok fröccsennek fel csillagokként
az űrbe, és mindenhol miriád
szempár gyúl ki álomra kárhozottan,
s a csillagrendszer megtörten zihál -
egy fénypont világít még át egy függönyön:
ujja közt egy világot átszitál.
Vonatfény borul az álmot álmodókra,
és összekócolódik a fekete vászon.
Függöny mögül kilépve átlebeg
a szerelem egy múlandó halálon.
---
Galaxisok, Vonatok és Zongorák
Bevezetés
Galaxisok
Vonatok
Zongorák
Epilógus
2005