ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

„Viharos vad évek,
Szerelmünk megtépték,
Csak rongy és sár.
Pedig most is égek…”

Dúdolgatta magában a nő, miközben az antik kártyaasztalból étkezővé avanzsált asztalra libbentette a hófehér habos tüll terítőt. Rákerült az asztalközép halványsárga damasztja. Még játékosan megfenyegette a macskát, aki a lelógó rojt látványától szinte transzba esett. Erre persze azonnal a tűzpiros körmök hozták lázba.
Micsoda kis alak! – nevetett fel.
Kicsit beleringatta magát a zenébe:

„S tudom azt, hogy lángolsz te is még.
Csak az álarc rejti már.”

Ma tenni fog róla, hogy az-az álarc teljesen lehulljon.
Úgy döntött, hogy a minap vásárolt Erzsébet királynés étkészlet kerül sorra, a fiókban pihenő antik evőeszközök sem maradnak ott porosodni. A hófehér damaszt szalvéták már ott pihentek a tányér aranyszegélyű öblében.
Ünnepet varázsol a hétköznapok szürkeségébe, hisz emlékezett még, s akart.
Mindent.

„Már jártunk felhőn túl,
Tisztán és piszkosul,
Fájt már a tűz, a jég,
Mégsem volt még elég.”

Nem, tényleg nem volt még elég!
Elővette az üveg gyertyatartót, benne a moha zöld gyertyagyűrűvel megbilincselt hófehér gyertyákkal. Apró kristály vázába került egy–egy halvány sárga rózsa páfrány ágyon, s még csak úgy, játszásiból néhány üveggyöngyöt, kristályt is szórt az asztalra, persze, csak az összhatás kedvéért még néhány hamvas barackos szirom is került oda. Hogy a nap éppen odapislogott, s a kristály poharak törte szivárvány ívét varázsolták neki, az már a külön ajándék volt.
Édes mosoly játszott ajka szélén. Szinte beleborzongott a váratlanul feltörő érzésbe.

„Vad szívünk most is száll,
Mint tépett két madár.
S bár szürkébb fent a kék,
Mégis csak a miénk

Bilincs, vagy áldás,
Szerelmünk körbejár,
Vagy jó, vagy fáj..”

A megszokott nappalok közé ma belopódzott valami. Apró hullámokban tört rá az emlékek hozta kép. Talán arra lett először figyelmes, amikor a férfi szokásos reggeli búcsúzkodása, apró, futó csókja, érintése villámokat szórt a testébe. Beleremegett. Már olyan jól elrejtőztek ezek az érzések, talán már a férfié is, hogy most, erre a közös hullámhosszra mindketten felkapták a fejüket. Ebben nem csak a kéj, a vágy volt benne, hanem ők ketten. Együtt.

„S ha a szívünk éppen tompán szól,
Hát tépünk egymás tollából.”

Először megszökés,
Utána megszokás,
S végül játszunk kicsit még.”

Valahogy belerótta a közösen eltöltött idő a megszokásba őket. Nem kérdezte akarják e, vagy szeretnék, egyszerűen a napi feladatok töltötték ki leginkább életüket. Szerették egymást. Összetartoztak, összetartoznak. Nem volt kétségük efelől. Csak olyan halvány köd borult a szemükre, a kipipálandó feladatokra, és igen, valahogy a közöttük lévő varázsra is. Egy kicsit elrohant mellettük az élet, miközben élték azt.

„S tudom azt, hogy lángolsz te is még.
Csak az álarc rejti már.”

Igen, ma más lesz. A holnap pedig követni fogja, felszakítják a szürke fátylat, nem engedik selyemként feszülni. Kell a hév, a varázs, a vérfrissítés, kell, hogy bohókás csitri legyen újra, s a férfi pedig Férfi. Le kell bontani róla a mázt. Nincs ott helye.

Frissen mosott haját éppen csak loboncosra szárította. Belekacagott a tükörbe, meglepődve önnön magától. A selyem testápoló finom masszírozása alatt élvezettel siklott a keze, kedvenc parfümjéből még fújt némi illatot magára, s ugrott is bele a kikészített míderbe. Fekete bársony, apró vörös rózsákkal. Éppen az ilyen alkalmakra készülhetett, még eddig nem is igen került rá sor. Majd most. A fekete harisnyán futó finom kis minta szépen emelte ki tűsarkokba bújtatott lábait. Egy egyszerű fekete ruha, egy eleganciát sugalló, mégis erotikát sejtető gyöngysor, halvány smink.
Kész lett.
Éppen csak lezárta az elkészült pompás falatok alatt a sütőt, meggyújtotta a gyertyát, felcsendültek a zene első akkordjai, amikor meghallotta a zár halk kattanását.

Vad szívünk most is száll,
Mint tépett két madár.
S bár szürkébb fent a kék,
Mégis csak a miénk.

A férfi ámuló tekintete, a kezében lévő csokor, pezsgő valami olyasmit sejtetett, amit a reggel készített elő…

2010-08-01

http://www.youtube.com/watch?v=9_J2CXjsRhQ
Keresztes Ildikó: Csak a miénk