sárgászöld kiskabátban
illegeti magát az ősz
küszöböm előtt
kisvártatva
vörösbe hajló
bordóban kopogtat
nyaka köré halványlila sálat
teker a hajnali fagy
hosszú köd uszályt
vonszol maga után
besomfordál ajtóm alá
arany tüze már nem éget
heve alábbhagy
és én
– mégis –
beengedem
tegnap még
virágos kedvében volt a rét
tarka lepkék
repkedő raja
kacérkodott velem
hajamba színes koszorút font
a napfény
most darázs dong
körülöttem
csípős szél suhan át a kerten
lemetszi a leveleket
rojtosra szaggatja a bokrokat
ma éjjel megint esett
rőt avarban korhad a jelen
keserű szavak pörkölődnek számban
sokasodnak az árnyak
– mégis –
e messze néző
halk zsongásban
reményem újra éled
nem hiszek
szivárvány vesztett szememnek
melyből rég kiutaztak a nyarak
szerelmes lettem az őszbe
pedig tudom hamarosan
a tájra csipkés szélű
szemfödelet borít a dér
ám én kitérek előle
aggályaimat fényre váltom
és azt se bánom
ha kóbor lelkemre
térdepel a csend
mert egy szebb telet
remélhetek
veled
felfelé nézek
szemedben fürdenek
a kék szárnyú estek
fáradt homlokodon
csillag fészkel
már nem félek
szívemből lobban lángra a tavasz
s a rügyek
– mégis –
életre kelnek
a magnóliafán
2016. szeptember 16.